Osaka, 1970

Szöveg: Szegő György

Az osakai pavilon vázlatrajza, forrás: MAXXI

Az 1960-as évek a kísérleti architektúra évtizede volt. Csak néhány nevet sorolnék: Frei Otto, Yona Friedman, Hollein, Kurokawa és a metabolisták, Cook és az Archizoom, Prix és a Coop Himmelb(l)au. Az idei milánói EXPO kapcsán két kiállítás is szemelget az Osakai Világkiállítás pavilonjaiból. Az egyik terv maradt, a másik megépült, múzeumba került. A mobil építészet forradalmát a magyar származású francia építész, Yona Friedman indította meg a CIAM 1956-os dubrovniki konferenciájára időzített „Űrváros” tervbemutatójával, amely mellé kiáltványszerű szövegében egy előzmények és alapok nélküli építészetet hirdetett, fő karaktereként pedig a más területekről adaptált mobilitást.

Mauritio Sacripanti lélegző háza
Olasz pavilon, Osaka 1970, MAXXI Róma, 2015. május 29. – október 25.

Az olasz kísérleti építészet 60-as, 70-es éveit jóval kevésbé ismerjük, mint az angolszász vagy francia kortársakét. A firenzei Superstudio vagy Micheluzzi emblematikus terveihez mérhető az 1916-os születésű Sacripanti utópiákba illő munkássága. A római MAXXI Architettura Zaha Hadid tervezte római épületében (l. MÉ 2011/6.) most Itália meg nem épített világkiállítási pavilonjának Sacripanti-terveit, makettjeit állították ki.
Ha Giovanni Micheluzzi a lőttbeton poétája, akkor Mauritio Sacripanti a műanyagok építészeti alkalmazásának vízionárius úttörője. Pavilonjának organikus mintája két egymás felé forduló nautilus-csiga. Az alaprajz centrumai – azon túl, hogy csigalépcsők – valóságos forgástengelyek. A tervező ezekre fűzte fel a harmonikaszerűen mozgó, különböző átmérőjű körforma műanyag vázkereteit. A koncentrikus szerkezetet összekötő háló úgy pumpálta volna a teret, mint ahogyan az oxigéntermelő nautilus csiga ezzel a gáztöltéssel vezérli emelkedését a tengerben. Az épület mozgásának kisméretű amplitúdója szimbolikus értelmet adott a háznak – a funkciót nem zavarva a kor mobil építészetének egyik kiemelkedő példája lett. Plasztikai kompozíciója „tökéletes” természeti forma. A ház kivitelezését Olaszország nem vállalta be, és egy kristályforma pavilont épített meg.
Sacripanti alkotó személyiségét design és építészet akkori köztes területén jól jellemzi a Perugia főterének utcabútoraira kiírt pályázat első díja a 40-es években, majd a Cagliari színház pályaterve (1964) és különösképpen a Forli színház mobil színpadi tere (1974). Utóbbi Gropius „totális színházának” variációja – de Louis Kahn formanyelvén. A mozgó (színpad)tér talán az osakai pavilon utórezgése. Sacripanti legjelentősebb műve a Parisi-Valle Museum Maccagnóban megépült épülete, amelyet 1979-től tervezett, és amit 1996-ban bekövetkezett halála után két évvel fejeztek be. Itt a mozgást a hídra épített ház alatt rohanó hegyi folyó adja az épülethez – amolyan metabolista vízesés-ház a Lago Maggiore partján.

Pepsi pavilon
EXPO Osaka. E.A.T., Museum der Moderne, Salzburg Mönchsberg, 2015. július 25. – november 1.

Az Osakai EXPO táján japán építészek megalapították az anyagcserére hajazó metabolista építészetet. Kisho Kurokawa 1972-ben építette meg a Nakagin kapszulaházat. A sors iróniája, hogy az anyagcseretermékké minősített 44 éves tornyot épp most akarják lebontani.
Az 1960-as, 70-es években a kísérletező építészek világszerte kapcsolatokat kerestek a képzőművészetekkel és a tudományokkal. Buckminster Fuller, Frei Otto, James Turell vagy Nicolas Schöffer munkássága gyakran idézett példák. Az Experiment in Art and Technology team amerikai munkássága eddig nem tartozott a fenti általánosan ismert körbe. Az egész EXPO a japán metabolisták imázsát tükrözte. Az E.A.T. (Experiments in Art and Technology) alapítója, Billy Klüver (1927-2004) a Bell Thelephone Laboratórium technikusaként szövetkezett Robert Rauschenberggel (1925-2008) és Robert Whitmannal (1935-). Alkalmi partnereik voltak Jean Tinguely, Andy Warhol, Jasper Johns – a korszak főáramát megteremtő képzőművészek. A salzburgi kiállítás ennek az áramlatnak az ünnep- és hétköznapjait tekinti át élménygazdag anyagot kínálva.
Kiemelkedő spektákuluma volt a – 63 művésszel együtt létrehozott – 1970-es Osakai EXPO Pepsi-Cola pavilonja. A környezetet Fujiko Nakaya tervezte – a ház modellje egy ködfelhő és egy jégkristály szimbiózisa volt. A kinetikus szobrokat Robert Breer, a belső különleges – lélegző – fóliasátrát Robert Whitman építették. Megfelelő cégmarketing is hozzátartozott a fény-performanszok és interaktív tánc-kompozíciók sorához: „Határok nélküli világ” jelszóval. Nakaya munkáját Forrest Meyer képzőművész és Thomas Mee fizikus segítette. A közeli amerikai pavilonban egyebek közt az E.A.T. munkáit mutatták be – köztük számos pneumatikus struktúrát és a fényből épített „kagyló-teret”.
A fenti két „kagylós” spektákulum persze eltérő viziók. Sacripantié konstruktív gépezet, az E.A.T. művészeié inkább pszichedelikus performance-látomás.