BME diplomamunka, 2020

Terv és szöveg: Bedő László
Témavezető: Vannay Miklós DLA
 
Erdélyben a Hargita vulkáni hegység térségében több mint 100 népi gyógyfürdőt tartanak számon. A Székelyföldön található ásványvíz források száma 2000 fölött van. A 30 romániai ásványvíz-palackozó üzem fele Hargita megyében működik, és így is a kihasználható vizek mintegy 14 százalékát hasznosítják. A fürdőépületeknél is jól megfigyelhető a székely társadalom értékfelfogásának különbözősége, az egyik csoport a Balkánon kialakult modern építészetet tekinti mintának, ahol a helyszínnek sem földrajzi, sem kulturális tekintetben nincs jelentősége, főként az érdekek és a látszat határozza meg az építészeti alkotást. A másik oldal a paraszti életforma egyszerűségéhez vágyakozik vissza, a népi motívumok, a székely népi építészet formavilágával, hagyományos anyaghasználatával idézi meg a régi idők hangulatát. A tervezési folyamat elején az a gondolat foglalkoztatott, vajon lehet-e józan középutat találni a népi építészet és a helyfüggetlen építészeti magatartás között. Az érdekelt, hogy milyen lehet az az épület, amely több évtizedre szól, mégis rendelkezik a népi fürdők alázatos természetbe ágyazódásával.
A tervezési terület a központtól alig 150 méterre található, az Ilona völgyébe vezető kavicsos megyei út mellett. Gyógyvizet a fürdő a legnagyobb hozamú szénsavas forrásból kap, amelynek hőfoka 10-12°C fok körül van és főként vérszegénységre, vesebajra valamint általános testi gyengeségre ajánlják. Az általam létrehozott beavatkozás egy műtárgyként értelmezett, egyszerű gesztussal elhelyezett elem, amely keretet ad a fürdőzésnek a „megszelídített” természeti környezetben. A különböző szinteken létrejövő kertekben (hortus catalogi) rendszereződnek a vizek és a hozzájuk kapcsolódó elemek. A kert, mint archetípus alkotja a terv egyik alapgondolatát, reflektálva a Homoród-menti kőépítkezés jellemzőjére, a kert és ház egységére.