Hogy állunk Lechner forradalmához?

Szöveg: Szegő György

A Postatakarékpénztár épülete. Fotó: Hajdú József

Lechner Ödön 100 éve, 1914 június 10-én hunyt el. Centenáriumi ünneplést a születés dátumához illik rendelni, de mert a szecesszió, és benne a „magyar forma” megítélése finoman szólva ellentmondásos, ildomos a halálozás kerek évfordulójáról is megemlékezni. Ideje van építészetének előítéletektől mentes értékelése, elhelyezése a honi és európai kánonban. Életművének civil híveként már mint fiatal építésznek is azt kellett látnom, hogy a 20. század harmadik harmadát meghatározó korszellem a „progresszív építészetből” kiszorította az art nouveau „modernjét”– ez máig alig változott.
Az utóbbi évtizedek magyar építészettörténete nem a maga idejében, hanem általában a későbbi nyugat-európai építészettörténet logikáját követve teszi le hangsúlyait, még egy olyan kvalitás esetén is, mint amilyen a Lechner-életmű. Példa erre az egyik legutolsó (!) vállalkozás, Bakonyi Tibor – Kubinszky Mihály Lechner Ödön kismonográfiája (Corvina Kiadó, 1981). Csakhogy „Lechner útja mindenki más számára logikátlan, fantasztikus, veszedelmes, mely körül nem az építészeti gondolat mindenki számára átlátszó világossága, hanem titokzatos erőknek, öntudatlan ösztönöknek, az önmagát kereső fajta küzdelmének sorsa érződik” (Fülep Lajos). Lechner alaposan felkészült a történelmi stílusokból. Hosszas német, francia és angol tanulmányai révén a Posta-takarékpénztárnál „végre oda jutott, hogy elvetett minden stílust, el minden stílushoz való vonatkozást, el a primitív stílusokhoz való szokásos visszatérést, hogy megkapja a síkot, a puszta falat” – folytatja Fülep. A közönség és az építészek azt várják a magyar építészettörténettől, hogy: „Lechner életművének vonatkozási rendszere nem a nyugat-európai kultúra útja, hanem az akkori magyar valóság lesz. Magyarországon a századvég művészeti ideológiáját a hatalom nacionalizmusa, megállapodott, hallgatólagos konzervativizmusa s a közgondolkodás filozófiaellenessége határozta meg. Az adott keretek között úgymond mindenki kiélhette függetlenségigényét, magyarságát, haladásvágyát. Nem hatalmi szó, maga a kulturális konszenzus korlátozta a radikális gondolatok hatását” – írtuk a Művészetbe az egykorú Bakonyi-Kubinszky könyvkritikában Bán Andrással.1 Azaz a magyar szecesszió elutasítandó forradalmi felfordulás volt az Alpár Ignác nevével fémjelezhető kifáradó eklektika és a mögöttes hatalmi körök számára.