Egy konstruktivista manifesztum 1

Szöveg: Barbara Stafford

Az újabb akadémiai retorika telítődött az elutasítás, a revízió és a forradalom kifejezéseivel; de manifesztumokkal (legyen szó még akár bizonyos tanok visszavonásáról is) ritkán találkozhatunk. Viszonylag könnyű arról írni, hogy mi a rossz a régi optikai formátumokban és az új képalkotó technológiákban. Jóval nehezebb viszont a vizuális intelligencia történeti emlékei [display] és a szemünkben tükröződő digitalizált információ között gondolatébresztő párhuzamokat felállítani. A digitalizálódás következtében szükségessé vált a vizuális nevelés poszt-gutenbergi, konstruktív modelljének kidolgozása. De Nicholas Negropontéval ellentétben nem vagyok meggyőződve arról, hogy a hipermediális jövő a múlt eltörlését vonná maga után. 2 A probléma valójában sokkal inkább darwini, mint kataklizmaszerű. A biológia fajokhoz hasonlóan a jelenlegi oktatási rendszer is szükségszerűen fejlődik, vagy egyszerűen kipusztul, mivel a környezet radikálisan megváltozott az erőteljes vizualizációs technológiák következtében. A rögzített, monokróm grafikus felületek fokozatos kicserélődése interaktív, több dimenziósra viharos folyamat. A mesterséges birodalmában az alkalmazkodás hiánya éppúgy kihaláshoz vezet, mint a természetben. A kreatív adaptáció az információs szupersztrádához, vagy akár a reflexív kommunikáció fenntartása azt jelenti, hogy el kell vetnünk azokat a csökevényes előítéleteket, amelyek automatikusan összekapcsolják a nyomtatott szót az elmélyültséggel, a képeket pedig az elhülyüléssel. 3
Amióta a 15. századi Mainzban felfedezték a könyvnyomtatást, a könyv elbűvölő egzisztenciává vált. A darwini rugalmasságnak köszönhető hosszú élettartam optimistává tesz a könyv jövőbeli mutációival kapcsolatban is. A hagyományos könyv nem annyira megfogható tárgy formájában, mint inkább a virtuális információs tér interkonnektív közegeként új életre kelhet. Egy könyv sorai teljesen másképp lépnek kapcsolatba a felhasználókkal, ha hibrid weblapokon jelennek meg és zavarbaejtő mobilitásra tesznek szert az elektronikus újraszerkesztés, javítás és helyreigazítás következtében. A digitális képalkotás forradalma alapvetően újra konfigurálja a várostervezéstől a fotográfiáig az ideák megismerését és megértését. 4 Mégis, annak eljövetele ellenére, amit én a „komputerizmus korának” neveztem 5 – ami gyorsan felváltja a modernizmust, sőt még a posztmodernizmust is – az olvasás fontosságát a látás fölé helyező torz hierarchia anakronisztikusan tovább él. Mindeközben a számítógépek kikényszerítik annak elismerését, hogy az „alacsonyabb rendű”, tünékeny képekhez viszonyítva a szövegek nem „magasabb rendű”, tartós, civilizációs emlékművek. Ezek a csodálatos gépek végül megszabadítanak bennünket attól a megalapozatlan feltételezéstől, hogy az érzékelés [sensory messages] összeférhetetlen a reflexióval.
Komoly gondjaim vannak a rosszalló retorikával, amely a könyvműveltséget olyan morálisan felsőbbrendű platformnak tekinti, ahonnan a romlott „látványtársadalom” elítélhető. Korunk képrombolása, a korai modern változatokhoz hasonlóan, az autentikus vagy ártatlan, ismeretelméleti orientációjú eredet puritán mítoszán nyugszik. Az állítólag folt nélküli és többnyire kép nélküli nyomtatvány-ökológia Rousseau-i fantazmagóriájához ragaszkodva, nem csak a múlt ennek ellentmondó bizonyítékait vesszük semmibe, de a színes, sokrétű és változékony ikonok (legyenek akár a képernyőn, akár azon kívül) valódi értékeit is.
Jelen kötet 6 esszéinek perspektívája egyszerre pragmatikus és teoretikus. Az affirmáció gyakorlati aktusaiként vitába szállnak azzal a kérlelhetetlen negatív dialektikával, amely Platón morális ítéletétől Adorno kényszerítő-erejű esztétikáján át Foucault háborús retorikájáig ível. 7 Röviden, esettanulmányok következnek a lencsék világától a számítógépek koráig, amelyek alternatív képet kínálnak a látás öröméről, szépségeiről, vigasztaló erejéről, és mindenekelőtt annak intelligenciájáról. Az esszék amellett érvelnek, hogy a képalkotás – a magas művészettől a populáris illúzióig – a gondolatok megformálásának és átadásának leggazdagabb és legszórakoztatóbb médiuma. Általánosabban fogalmazva, prizmaszerűen összefonja a nézőket és a látást a kulturális jelentéseket produkáló érzékelési hálóban.
De nem elég szemléltetni a pre- vagy posztmodern térbeli médiumok alkalmazásának, felhasználásának és előállításának intellektuális, spirituális és fizikai szükségszerűségeit. Le kell küzdeni azt a szofizmát, amely szerint a képek csupán romboló hatást képesek kifejteni intézményeinken belül. Az elektronikus jövő ismeretelméleti bizonytalansága és oktatási forradalma iránt elkötelezetten megpróbálom bizonyítani pozitív intervencióra való képességüket. Továbbá arra keresem a választ, hogy a képtudomány gyakorlata hogyan tudja megőrizni helytállóságát akkor, amikor a hagyományos vizuális diszciplínák – a többiekhez hasonlóan – kifelé másznak eredeti szándékaik mocsarából. A forradalmi lehetőségek és a közelgő Armageddon kettősségének érzékeléséből adódóan ezek az esszék, a diszciplináris határokat áthágva, arra ösztönzik a tapasztalt és ifjú képkutatókat [imagists], hogy szálljanak szembe a képek képének újraalkotására irányuló általános célkitűzéssel. A grafikus kifejezésmód felszabadítása a konzumerizáció, a korrupció, a csalás és az etikai elmarasztalás elnagyolt, domináns diskurzusa alól olyan kihívás, amely a művészetek, a humaniórák és a tudományok területén egyaránt érvényes.
A vizuális kommunikáció (a tudományos illusztrációtól az online interaktivitásig) praktikus tudományának manifesztumaiként az esszéknek van egy másik kézenfekvő kontextusa is. Az írások szembefordulnak korunk „nyelvi fordulatával”. A nyugati kultúrában az isteni hatalommal felruházott nyelv fetisizálódása garantálja az írás azonosítását az intellektussal. Ferdinand de Saussure, a strukturalizmus huszadik század eleji alapítója, a jelölő/jelölt oppozíció felállításával csak megerősítette a jelentés és a megnevezés biblikus összefonódását. 8 Ezek a verbális kettősségek a nyelv produktumává változtatták a noumenális és a fenomenális tapasztalatot. Ebből adódóan nemcsak időbeli, de térbeli tapasztalatainkat is egy láthatatlan rendszer szabályozza, az écriture velünk született törvénykezésének ellenőrző mechanizmusa.
Ha arra kényszerítjük az emberi megismerést, hogy egyszerre legyen a szinonimája a számítógépes kódoknak és a homályos szövegeknek, illetve megfejtésük képességének, akkor érzékelésünket a felszínes ingerek és a hibás észlelés szintjére süllyesztjük. Az a leginkább káros, hogy Saussure sémája kiürítette az elme testét, eltörölte a gondolkodás és a fiziológiai funkciók kölcsönös összefüggésrendszerét. Így nem meglepő, ha napjainkra egy materiálisan a nyelvre alapozott oktatási rendszer vagy alávetett helyzetbe kényszerítve marginalizálja a képek tudományát, vagy pedig kolonializálva kisajátítja azt. 9 A legtöbb amerikai egyetemen a képi műveltség [graphicacy] az írásbeli alá rendelődik. Még az ún. „vizuális kultúra” programokat is az olvasás vezér-metaforája köré szervezik. Ennek következtében a képiséget [iconicity] egy jóval általánosabb szemantika alsóbb részeként kezelik.
Egy univerzális nyelvi tudattalan megalapozása állt a középpontjában Noam Chomsky B. F. Skinnerrel az ötvenes években folytatott, felkapott vitájának. 10 A behaviorizmus gyakorta malíciával emlegetett atyja megpróbálta kitörölni a tudatot a pszichológia anyagából. Skinner sokat kritizált munkásságának nagy részét annak vizsgálatával töltötte, hogy a patkányok hogyan nyomják le az emelőket és a galambok hogyan csipegetnek a tányérból, azt keresve ezekben a megerősített műveletekben, hogy az organizmusok mit miért tesznek.11 Chomsky, éppen ellenkezően a mentális gondolatokat, ahhoz a „komputácionalista” diskurzushoz kapcsolta, amelyben egy neurológiai automata hozza létre a propozicionális szimbólumok láncolatát. A hasonlóan ellentmondásos nyelvészeti elmélet inspirálta a számítógépes programozáskor használt algoritmusok bosszantó összehasonlítását az emberi gondolkodással.12 Ami ebből és az innen induló racionalista kognitív tudománynak az elme grammatikáját elemző kutatásaiból kimaradt, az a percepció és a gondolkodás közötti összekötő láncszem Ez az életbe vágó mulasztás, ami most éppen Lakoff és Johnson metafora- és mentális kép kutatásaiban 13 tárgyiasul, azt hiszem, jelentős mértékben hozzájárult a posztstrukturalizmus „nyelvi fordulatához” és az ott működő megkülönböztetések szétforgácsoló stratégiájához. Miközben a kriticizmus intellektuális tevékenysége feltételezi a generatív nyelv felsőbbrendűségét, addig az alapvető fizikai objektum szétszórt és gyökereitől elszakított propozíciók sokaságára esik szét. 14
A megértés egyfajta aszkétikus, sőt anti-esztétikus információ-átvitelként való modellezése tette lehetővé befolyásos akadémiai köröknek – mint a szemiotikai és dekonstruktív irodalomelmélet vagy az értelmező antropológia –, hogy kutatásaik anyagát testetlen jelekként vagy megfejtést igénylő titkosított üzenetekként fogják fel. Így Clifford Geertz „sűrű leírása”, az etnográfiáról alkotott narratív képe – amely nagy hatást gyakorolt a jelenlegi új historizmusra is – úgy viszonyul a tárgyakhoz, a viselkedéshez és a kultúrához, mint egy állandó dekódolást igénylő könyv nyomtatott szövegéhez. 15 Habár ő maga is folyamatosan kritizálja a társadalomtudományok konok kvantitatív elvárásait, Geertz paradox módon az inskripcióra redukálja a kommunikációt. Chomskyhoz hasonlóan Geertz kulturális textológiája is azt feltételezi, hogy a nyelv kínálja a legalapvetőbb rácsot ahhoz, hogy megértsük azt, ami eredetileg ceremóniák, rituálék és gesztusok bonyolult mintázatába szerveződött.
Miközben a tudat problémája a skinneri száműzetés 16 után visszatért a kognitív tudományba, a psyché és a logos összetalálkozása – különösen a mesterséges intelligenciák területén – nem sokat javított a képek helyzetén. Az általános szintaxis által irányított, mégis moduláris felépítésű agy metaforájának egyik szerencsétlen következménye az az intellektuális imperializmus, amely különféle fenomenológiai jelenségeket (legyenek azok rajzok, gesztusok, hangok, vagy illatok) az érzéki sokféleséget nélkülöző, értelmezésre váró szövegekre redukál. A karteziánus reduktív tendenciák, a high tech eszközök fejlődésével összhangban, a robotikából átszivárogtak a humántudományokba. A kibernetikus testetlenség példája bujkál az olyan abiologikus absztrakciók mögött, mint a „látvány”, a „nézőség” és a „tekintet”. A megfigyelő apparátusból eredően ezek a statikus koncepciók semmibe veszik az optikai érzékelésnek az idő, a hely és az egyéni befogadó eltéréseiből adódó változatosságát.
Úgy gondolom, hogy le kell rombolnunk a megismerés dominánsan és agresszíven nyelvészeti értelmezését. A logosz képességeinek túlhangsúlyozása és a rivális képzetek [imaginaries] megsemmisítése nárcisztikus, törzsi kényszer. Martha Nussbaumnak a költészet csábítása ellen irányuló finom megjegyzése a dogmatikus sztoicizmus kapcsán a korabeli metodológiák nyelvi megszállottságára is alkalmazható. 17 A kép szemiotikai, posztstrukturalista és dekonstruktivista fordításai hasonlóan egyirányúak és védekező jellegűek. Ezek az értelmező rendszerek jellemzően nem engedik meg a leírás „olvasójának”, hogy a kritika irodalmiságától eltérő kifejezési módokon keresztül világosodjon meg. A vakság perverz dicsérete Derridánál kitűnő példa. Miközben azt állítja, hogy a rajz nem képes érzékeltetni a „látás szenvedélyességét”, a „látás nélküli” írás felsőbbrendűségét magasztalja. 18
A kritikai kultúrakutatás nem kevésbé problematikus, amikor a zavart, megfigyelt szubjektumok és a narrációra képes szabad ágensek megosztott és esszencializáló világképét sugározza magából. Így azt halljuk – Derrida ismétléseként –, hogy a posztkoloniális identitás láthatatlan mélységei csak a diskurzuson keresztül tárulnak fel, mivel az igazi én kisiklik a felügyelet alól. Homi Bhabha, Frantz Fanont visszhangozva, a vizualitást a gonosz, megkettőző, kolonializáló szemre redukálja, amely lehántja az individuumról saját reprezentációját és az elnyomó által rávetített, negatív idegen-képet tükrözi vissza. 19 Az ilyen elsöprő erejű sematizációval szemben a művész és a művészet-, építészet-, vagy design-történész azt kérdezheti, hogy mi történhetett vajon a komplex képalkotás és a revelatív portré jelenségeivel. Az a felületes kifogás, hogy a képek mindig csak jól irányzott reprodukciók, elfojtja eredetiségük és sokszínűségük emlékét. Azért, mert valaki felületekkel dolgozik, még nem feltétlenül sekélyes. Ez egy valóban bizarr logika, ami tautologikusan azonosítja a mimézist annak lemásolásával, ami a felületen látható (mintha ez olyan egyszerű lenne), és a hasonlóság eme korlátozott meghatározásából levezeti az imitácó inherens felületességét.
Anne Hollander megérzése, miszerint a nyugati divat menekülési lehetőséget nyújt a megkérdőjelezhetetlen szokások csapdájából, az etnikai és faji sztereotípiák bevésődésének lenyűgöző optikai ellenpontját kínálja. 20 Goethe szerint inkább a világirodalomnak, mintsem a nemzetinek a kötelessége az, hogy elérhetővé tegye számunkra különböző idők, helyek és kultúrák műveit. 21 De a fordítás eme kívánatos törekvése nem az egyetlen, és még csak nem is a leghatékonyabb módja a kulturális csere kialakításának. Úgy gondolom, hogy a mediális „kiágyazódás” [disembedding] 22 előre nem látott előnye pontosan a múlékony víziók globális forgatagában rejlik. A nagy populációk, a tradicionális és a modern társadalmakban is, ki voltak téve azoknak a különféle stratégiáknak, ahogyan az emberek mindenhol és mindent látni akartak – és hozzá is szoktak ehhez. A sokféle jelenség és az alternatív életmódok megismerése aláásta az állandó jelentésről és az öröklött szerepekről alkotott hamis előfeltételezéseket. A képek megrögzött rajongójaként csak elítélni tudom a nyelv egysíkú értékelését, amely azt a mélység, a komolyság, a gondolkodás, sőt még saját identitásunk mintájává tette.
Nem nehéz belátni, hogy a nyelvi képességek primátusát és velünk született természetességét megalapozó többrétű kampánnyal az elme materialista megközelítése fordult szembe. A Darwin elmélete kapcsán kialakult feszült viták, mely szerint az élőlények a vak véletlen szülöttei, és az anyag csalafintaságai szerint fejlődnek, újra a fajok eredetére és konfigurációjára irányították a figyelmet. Az emberi és az állati ráció 23 adaptácionista és ultra-darwiniánus vizsgálatai egyaránt rámutattak az érzékszervek szerepének jelentőségére. A filozófus Daniel Dennett az utóbbi tábor szóvivőjeként azt állítja, hogy ha az élőlények már kifejlesztették az öntudat képességét, akkor rendelkezniük kell egy szofisztikált, egyesített információs rendszerrel, amely kognitív képességekkel ruházza fel őket. Eszerint a tanuláshoz hasonló empirikus folyamatok olyan eszközök, amelyekkel a természetes kiválasztódás komplex biológiai rendszereket hozhat létre. A tudat tanulmányozásában új fordulat állt be, amely – azáltal, hogy kreatív kapcsolatba hozza az érzékelés formateremtő energiáit a többé már nem diszkrét és hierarchikus aggyal – afelé mutat, hogy az élet több, mint egy önző gén. Dennett – arra ösztönözve az emberiséget, hogy „nőjön már fel” – megjegyzi: Darwin legnagyszerűbb öröksége abban áll, hogy elterjesztette a design ideáját a természetben. 24 A képkutatók számára ebből az a tanulság, hogy ha nem várható, hogy az életfolyamatok között találnak egy olyan abszolút nyomot vagy lényegi jegyet, amely fontosabb a többinél, akkor nekünk is úgy kell kiválasztanunk, megőriznünk, kitalálnunk és összeállítanunk mesterséges környezetünket, hogy az mindannyiunk számára emberséges legyen.
Mégis, a design fontosságának darwiniánus meggyőződése ellenére, Dennett furcsán nyelv-centrikus marad. Számára az emberi tudat kibomló árama egy párhuzamos feldolgozással működő agyban, egy virtuális, James Joyce-i nyelvi masinában lokalizálódik. Csak mostanában, Paul és Patricia Churchland integratív neuro-filozófiájával, Antonio Damasio „test-tudatos agyával” [the body-minded brain], vagy Owen Flanagan ragaszkodásával „a hiányzó árnyalathoz, ami te vagy” kezdett el gyengülni a megismerő aktivitás egyszólamú, nyelvszerű prototípusának acélos szorítása. 25 A kombinatorikus és szintetikus fizikai funkcióként elképzelt megértésnek képesnek kell lennie arra, hogy számításba vegye az összetett érzéki tapasztalatok széles skáláját. Ez azt is sugallhatja, hogy a felemelkedő elmetudományok (kognitív tudomány, neurobiológia, nyelvészet, MI, filozófia) horizontjának igazi kitágításának magába kellene foglalnia a vizuális művészetek eredményeit is a gondolkodás tapasztalati struktúráinak terén. Ironikus módon, éppen a percepció esztétikai, történeti és humanista dimenziói hiányoznak virtuálisan abból az új interdiszciplináris mátrixból, amelybe a megismerő életforma be fog ágyazódni. 26
Így az, hogy ki vagy mi tervezte a természetet, nemcsak a genetikai és reprodukciós kutatásoknak, hanem a neurobiológiának is központi kérdése. „Az agy évtizede” – áthidalva az 1980-as és az 1990-es éveket – látványosan ablakot nyitott a működő elmére. A többdimenziós orvosi képalkotás (CT, PET, MRI) transzparensen megmutatta az állandó neurális anatómiát és a tünékeny érzelmek akrobatikáját. A tüzelő idegsejtek és a lokalizált funkciók szimultán működésének látványa azt sugallja, hogy találóbb lenne egymással kölcsönösen összekapcsolódó képekről, képalkotásról és képkutatókról beszélni, mintsem önálló művészetről, művészekről és művészettörténészekről. Bennett Reimernek a művészeti nevelés hasznosságát hangsúlyozó javaslata – mely szerint ki kellene azt terjeszteni minden szimbolikus szférára – még helyénvalóbbnak tűnik az agykéreg-tevékenység mai fényében. 27 Így az eszközök, a felfedezések és a kutatások hálózata arra ösztönözhet, hogy a gondosan kategorizált „műtárgyakat” áthelyezzük valahová máshová, oda, amit én „képalkotásnak” [imaging] nevezek. Ebben a fizikai territóriumok nélküli határtalan közösségben a térbeli jelenségek az események bonyolultabb konstellációjához kapcsolódnak. A fejlődő geográfia lényegi kérdései és markáns feltételezései mentén jelenleg is zajló vita feltérképezése az új képkutató legfontosabb feladata. Egy ilyen „hipermediális” személy akár realitássá is válhat, ha kellően nagy nyomás alatt rákényszerülünk tudományának definiálására.
Maga az optikai technológia is egy egyesítő forradalom felé száguld. Mégis megdöbbentő, hogy mi, vizualisták mennyire irtózunk attól, hogy átalakítsuk magunkat. Hol vannak a tervezeteink (járjanak akár a fellegekben, vagy legyenek realisták) ahhoz, hogy irányítsuk a médiumok összeolvadását a számítógép képernyőjén? 28 Az állítólag új és a régi művészettörténet konzervativizmusa, másodkézből való bizalma a „diskurzusban” és más területek módszereinek – trópusainak, retorikájának – újrahasznosításában minden olyan intellektuális és morális vezető szerep elvesztéséhez vezethet, amelyre valaha is törekedtünk. Ha semmi különössel nem tudunk hozzájárulni a korábbi nyelvi tudományokhoz, amelyek manapság radikális vizuális metamorfózison mennek át, akkor egyre inkább irrelevánssá válunk a felsőoktatás intézményrendszerében és a decentralizált elektronikus társadalomban.
Ezek az esszé-manifesztumok másfajta értelemben is konstruktivisták: valós kockázatvállalásra ösztönöznek. Egy dolog átvenni más diszciplínák – ironikus módon ezek maguk is az elmosódás és a feloldódás agóniájával küzdenek – elméleteit, definícióit és agendáit, és egy egészen másik történeti alapokon újra konceptualizálni a vizualitást, és az elmúlt idők lencse-kultúrájának fényében projekteket kigondolni a cybertér eljövendő kora számára. Ahogy Victor Margolis a design-elmélet kapcsán megjegyzi, többé már nem kell azzal a gyötrő kérdéssel szembenéznünk, hogyan jelöljük ki a művészettörténet határait. 29 Sokkal inkább a humanista, tudományos és technológiai tudás változékony, széttöredező és összeolvadó formáival szembesülünk, amelyek a képalkotás (ami önmagában is egy állandóan változó tevékenység) következtében időnként egymás felé konvergálnak. Intellektuálisan és financiálisan egyaránt kivitelezhetetlennek tűnik a sokrétű, lineáris specializáció fenntartása a művészetben, a kézművességben, a grafikai és az ipari termelésben, a filmezésben, a videózásban és a médiában, és elkülönített történeteikben. Ehelyett egy interdiszciplináris problémákra fókuszáló kutatási mezőt kellene összekovácsolni a képalkotás számára, amelyhez egy sajátos, leegyszerűsíthetetlen és nagyon is vizuális szakértelemre lenne szükség.
Ha Gianni Vattimónak igaza van abban, hogy a hálózatot alkotó tömegmédia hatására egyre „gyengül” a megváltoztathatatlan vagy heideggeri létező 30, akkor azzal a kihívással kell szembenéznünk, hogy formát adjunk a metamorf változásnak. Hirtelenjében megnyílnak a változó mesterséges környezet konfigurálásának lehetőségei. A Bodynet, az MIT Média Labor innovatív Gondolkodó Dolgok projektjének részeként, szembeszegül Baudrillard azon kijelentésével, hogy a szimulákrum megölte a realitást. 31 Hátborzongató permutációjaként annak a premodern elgondolásnak, miszerint nem létezik élettelen anyag (ezt amúgy Voyage into Substance c. könyvemben 32 vizsgáltam), a projekt hétköznapi dolgaink betervezett intelligenciájára világít rá. Egy új, érzékekkel felruházó, hálózatokat kiépítő és automatizáló technológia áll készenlétben, hogy életre keltse a „halott” tárgyakat, és képessé tegye őket az emberi érzések és szükségletek kielégítésére. Kilincsek, székek, kenyérpirítók, sőt még ékszerek is beépített szilícium chipeket kapnak, hogy felhasználóik vágyait érzékelve okosan reagálhassanak. A ruházat például érzékeli a beteg életjeleit, és elküldi azokat az orvos adatbázisába, vagy képes alkalmazkodni az időjárás hőmérsékleti változásaihoz fölöslegesé téve a nagyobb gardróbszekrényt. 33
A nihilizmustól megszabadított és az aszimmetrikus kapcsolat alól felszabadult materiális termékek és grafikus prezentációk visszaszerezhetik jogos, kognitív súlyukat. A mindenható komputerizáció mágikus korában értelmét veszti a művészettörténet ama küldetése, hogy újra elmesélje a hagyományos médiumok történetét anélkül, hogy számításba venné jövőjüket. Sőt már önmagában a diszciplína elnevezése is elég archaikusan hangzik. Mégis, a jelenségek (legyenek akár régiek, akár újak) hatékonysága és a bennük, velük vagy általuk való gondolkodás képzelőereje egyáltalán nem anakronisztikus. A képalkotás talán még ahhoz is hozzáfoghatna, hogy megalkossa saját kérdéseit, és őszintén mondjon valamit önnön határairól. Elkezdhetne önmagáról gondolkodni ahelyett, hogy csupán mások gondolják el őt. Az interdiszciplinaritásról folyó szakadatlan beszéd ellenére valami nagyon nincs rendben akkor, ha a huszadik század végén az intelligenciának nincs alternatív metaforája a nyomtatott könyv 19. századi standardjával szemben.
Az eldobható médium
A posztdiszciplináris kor labirintusában bolyongó szenvedélyes vizualistákat még mindig kísérti a képek mindenhatóságának és degradálásának paradoxona: mindenhová eljutnak, mindenki nézi őket, de kategóriaként általában megvetés tárgyai. A nézés maga az üres bámészkodás, nem pedig a gondolatébresztő odafigyelés szinonimájává vált. Néhányan talán kifogásolnák ezt a kizárólagosságot, azt válaszolva, hogy az utálat csak a gépek generálta szimulációknak szól, vagy hogy az emberek többsége értékeli az orvosi szkennelést, vagy hogy a múzeumok kanonizált műalkotásai minden bizonnyal kivételek. Ám e fenntartások egyike sem hatol el a probléma mélyebb gyökeréig. Elvesztettük a hitünket abban, hogy még létrehozhatók jó képek; nem bízunk már abban, hogy a jó értelemben vett nézés [good looking] elfogadható vagy előremutató lehet. Már a Body Criticism és az Artful Science c. könyveimben feltártam azt az elsáncolt antivizualizmust, amely a Felvilágosodástól máig áthatja a nyugati neoplatonista diskurzust. 34 Vajon az anyagtalanná vált környezet, az adat-szemüveg, az adatkesztyű és az internetes epifánia iránti rajongás megváltoztathatja-e automatikusan azt a reflexet, amely a grafikusságot a tudatlansághoz, a megtévesztéshez, az alakváltáshoz és az érzelmek alakításához kapcsolja? Attól tartok, nem.
A képiséggel [iconic] szembeni orwelli kiábrándultság nem csak a művelt közönség széles spektrumát érinti, hanem jóval nyugtalanítóbban azokat az egyetemi kollégákat is, akik hivatásszerűen foglalkoznak a képalkotással. Bárhová is nézzen az ember, hiányzik az érzéketlen fogyasztáson, pornográfián, erőszakon és téves információkon kívül – a rájuk hangolt nézők felé – mást is kommunikáló, kifinomult képek hatalmának kiegyensúlyozott vagy legalábbis konstruktív bemutatása. Az életvitelünk feletti spekulációban betöltött látványos szerepüket semmivé foszlatja a voyeurizmus és a csalás könyörtelen diskurzusa. John Dewey érzékeny meglátása az Experience and Nature c. könyvében, miszerint a szépművészetek éppúgy, mint az ipari technológiák a gyakorlatban érvényesülnek: mára feledésbe merült.˙35
De miért is érdekelne bennünket, akik a design, a számítógépek, a videó, a film és a vizuális művészetek területén dolgoznak, vagy egyáltalán bárkit, hogy a térbeli médiumokat az etikai erőszakra eredendően hajlamosnak minősítik? Még akkor is, amikor egyre hangosabbá válik a plágium, az írott bizonyítékok hűtlen kezelése, a befejezetlen kutatás és a ténybeli tévedések miatti lárma, a képeket csak még inkább csalókának tekintik, amelyek erősebb kontrollt és keményebb előírásokat igényelnek, mint a verbális kifejezési módok. Röviden, miért tartja magát még mindig az a makacs előítélet, hogy az optikailag prezentált anyag korrumpálhatóbb és kevésbé megbízható, mint a gépelt szöveg? A nem-ikonikusság [aniconicity] a legősibb és egyben a legmodernebb diszkriminációként a nők, a színes bőrűek, az eltérő fajok és osztályok zaklatásának fundamentális alapját képezi. A reprezentációk igazságtalan megítélése, miszerint azok már eleve igazságtalanok, sokak első számú előítélete. Egy hibás elképzelésnél tudatosan vagy öntudatlanul lehorgonyozva, ez a kezdeti félreértés az eszköz romlottságának, és nem pedig a megtévesztett befogadó esendőségének, abszolút elítélésében tárgyiasult.
Azon a kétes feltételezésen túl, hogy a képekből, valamint alkotóikból és befogadóikból lényegileg hiányzik az integritás, vagy alapvetően nem annyira értelmesek, mint a nyelv hordozói 36, más nyomós okai is vannak annak, hogy mindig és minden civilizációban nyilvánvalóvá válik a képek affirmatív karaktere. Az online korban történő létezés örömét elfojtja az aggodalom, hogy a manipulálható grafikát újra, és eltökéltebben mint valaha, azonosítani fogják az etikátlan módosításokkal, amelynek lehetősége amúgy minden másolható médium esetében fennáll. Képesek leszünk-e valaha is kikecmeregni Platón irreális árnybirodalmából? Nem akkor szabadulunk ki a barlangból, ha törvényen kívül helyezzük az árnyakat, hanem akkor, ha felismerjük, hogy az efféle furcsaságok éppoly ősiek, és éppolyan újak is, mint az emberi természet.
A jelenségek elgondolkodtatóan nehéz helyzete esszéistát csinált belőlem. Feloldódásuk a mindenható, összedrótozott fondorlatban közszereplővé változtatott. Az eldobható képek korában, amikor digitális „bankok” illékony média-konglomerátumokat tárolnak, engedélyeznek és árusítanak a vevőknek CD-ROM katalógusokon keresztül, vagy amikor az előfizetők kereskedelmi szervereken át hibrid grafikákat töltenek le, használnak fel és hasznosítanak újra, akkor lehetetlenné válik az, hogy a múltbéli illúzió-termelés feletti töprengést elválasszuk korunk képalkotási lehetőségeitől. A digitális plágium, a fotók, képek és nyomtatott művek illegális újraforgalmazása felidézi az anyagi tárgyak kiállításának, szállításának és birtoklásának történeti problematikáját. Ha egy adott korhoz kötjük az afölötti jogi vitát, hogy ki rendelkezik a nemzeti információs infrastruktúrán keresztül szállított immateriális cyber-javakkal, figyelmen kívül hagyjuk ezt a potenciálisan megvilágító erejű kutatási irányt. 37
De hogy házasítsuk össze a korai modern időszakot a távoktatás, a számítógépes hálózat, az animáció, a videó, a home-shopping és a bírósági televíziózás sci-fi világával? Miért nem adjuk fel teljesen a kronologikus vállalkozást és foglalkozunk csak az itt és most jelenségeivel? Végül is azért, mert nem akaródzott lemondanom egy olyan időintervallumról, ami az elmúlt húsz évben inspirálta és témákkal látta el munkámat. A múltbéli analógiák nélkül az America OnLine, a Prodigy és a CompuServe elektronikus hálózata alkalmi Post-It lapokra és megfoghatatlan kapcsolatokra esne szét. Így inkább még tovább nyújtottam az amúgy is hosszú 18. századot.
A foszladozó kategóriák és az omladozó intézmények számbavétele egy még fontosabb indokot is szolgáltat a történeti tudás és a mai események integrációjához. Amikor a felsőoktatás mindenfelé veszélybe került és a hagyományos álláslehetőségeket magasan képzett és specializált egyetemistáknak tartják fenn, akkor milyen fajta konkrét tudás élheti túl azt az egyesült törekvést, ami az egyéni rátermettséget távszakértő-rendszerekké konvertálja át? Egyrészt a speciális (állandó állás nélküli) „konzultánsok” kísértetével, másrészt „generalistákkal” (a minimális szakértelemmel rendelkező munkavállalók eufémizmusa) szembesülhetünk. Donna Haraway mítosza az új fajról, ember és gép szintetikus keverékéről még csak ki sem meríti egy ilyen bérelt [pay-for-use] utilitarianizmus következményeit. 38
Az automatizációs trend a gyáraktól a hivatal felé tart, kékül a fehér gallér is. Egy deregularizált társadalomban a polgárokat éppúgy nem szabályozzák, ahogy az ipart sem. Nemcsak az autógyári szerelőmunkásoktól veszik el a munkát, hanem a szolgáltató és a menedzsment ágazattól is, a titkárnőktől, az eladóktól, a telefonközpontosoktól, a banki alkalmazottaktól, az ügyvédektől, az újságíróktól, a kiadóktól és a szerkesztőktől. Vajon a professzorok és tanítványaik még meddig húzhatják? Érdemes azonban abba is belegondolni, hogy ezeknek az embereknek a munkája nem tűnt el. Éppen ellenkezőleg, a vásárlók és a robotizált rendszerek közötti közvetlen összeköttetésben él tovább. A minden szektorban egyre fokozódó munkanélküliség és a túlélőkre nehezedő folyamatos nyomás, hogy még többet produkáljanak, érdekes megvilágításba állítja a home shopping rendszert is, amely találóan sűríti magába a net terjedésével együtt járó, destabilizáló közvetlenséget. Az ilyen komputerizált azonnaliság szinte bizonyosan másféle foglalkozások (a brókertől a tanárig) eltűnéséhez is vezethet, hacsak nem fogják ezeket teljesen újragondolni a mediatizált kapcsolat értékeit előtérbe állítva.
Adjuk hozzá a mindenható telemarketing impulzusához az NEA és az NEH megszüntetésének veszélyét, vagy akár az NSF privatizációjának lehetőségét, és megkapjuk a múlékonyság állandóságának megtestesülését. A felsőoktatás sebezhetősége – amikor még az egyetemi fokozatok sem jelentenek garanciát a biztos állásokhoz – csak még inkább aláhúzza a humaniórák és a tudományok elavultságának általános közhangulatát, az impozáns cél és a világos intellektuális terv érzékelhető hiányát az ironikusan elnevezett „információs társadalomban”. Nem látom azt, hogy felkészítenénk diákjainkat annak realitására, hogy az információs szupersztráda egy nagyszerű, új út, nem pedig a régi, jó pálya.
Meglepő módon a média felemelkedése és konvergenciája egy teljesen ősi és ugyanakkor egy egészen modern jelenség. Így elszánt sokk-taktikaként az esszék távoli korszakokat helyeznek egymás mellé durván, és párhuzamba állítják a grafikus kommunikáció korai típusait a maiakkal. Azért csinálom ezt, mert hiszek abban, hogy a tizennyolcadik század hátborzongatóan feltárhatja és rendbe hozhatja mindazt, amit elfojtunk saját korunkban. Hal Foster finom elemzése a szürrealisták rajongásáról a divatjamúlt iránt 39, vonatkozhatna arra is, ahogyan én idézem meg a felvilágosodást. Egy ódivatú éra auratikus-robbanásszerű betörése a mai szcénába egyaránt szétszakítja a technika előtti kor iránti luddita nosztalgiát és a net-szörfözés üres eksztázisát. André Breton melankolikus bolhapiacához vagy Walter Benjamin romos árkádjaihoz hasonlóan, az ósdi technikai apparátus és a kidobott mechanizmusok olyan elveszett gyakorlatok kísérteties maradványai, amelyeket jó lenne helyreállítani. Egy kézműves kor relikviái kísértenek korunk efemer jelenségei mögött. Azért, hogy egy villanásra helyreállítsam a kapcsolatot az ismerős és az idegen között, távoli jeleneteket helyezek futurista keretbe és elfelejtett reprezentációs stratégiákkal övezem virtuális valóságunkat.
A „célok átláthatósága”
De talán még ez a transzdiszciplináris és transztemporális kezdeményezés sem megy elég messzire. Azt hiszem, végül le kell mondanunk arról az intézményesült elképzelésről, hogy csak valaminek (köztük a képeknek, legyenek azok akár formálisan, akár teoretikusan, történetileg, kulturálisan, neurológiailag, pszichológiailag, biografikusan, vagy muzeológiailag definiáltak) a „tiszta” tanulmányozása lehet csodálatraméltó. Nem csak az intellektuális elismerés, hanem a sokat kritizált egyetemet szapuló könyvek tömege 40 is arra késztethet, hogy komolyan megfontoljuk annak lehetőségét, hogy legérdekesebb kutatásaink nagy része pontosan azért folyik, mert praktikus célokra is felhasználható. A princetoni szociológus, Donald Stokes meggyőzően érvel a megértés-centrikus és haszonelvű tudomány nemzeti ágendájának kidolgozása mellett. 41 Stokes alaptézise szerint a kutatás nem lineáris modelljét követve össze kell kapcsolni a „tiszta” vizsgálódást a gyakorlati alkalmazással.
Ettől függetlenül, de hasonló szellemben utasítom el a duális ellentétpárokat. Minél inkább érzékeltetni tudjuk a képek reális lehetőségeit, és minél jelentősebb a hozadékuk különféle dimenziókban (a virtuális múzeumoktól a hipotetikus sebészeten át a jog forradalmi vizuális modellezéséig 42), digitális korunkban annál teljesebbek lehetnek, és lehetünk velük együtt mi is. Az akadémikus zugokban pislákoló vágyakozás a megújulás és az újra-felfedezés iránt részben abból ered, hogy egy olyan ingatag és veszélyes világban élünk, ahol az emberek, a szaktudás és a hagyományos készségek pótlása mindennapi gyakorlattá vált. Az új felszerelések alkalmazása a design és a tartalom szintjén azt jelenti, hogy kevésbé leszünk kitéve az áthidalhatatlan generációs megosztottságnak és nem lépnek át rajtunk a nanoszekundumok embertelen gyorsaságával.
Dewey elgondolkodtató kifejezése, „a célok átláthatósága” jól megragadja ezt a projektet a mentális és fizikális beavatkozások lehetséges következményeinek reális idejében. 43 Jelenleg az esztétikai kontempláció címéért saját anyagával is versenyben álló önkényes teória 44, és a magába záruló vizuális gazdagságként felfogott avantgárd optikalitás 45 kölcsönösen kiütötték egymást. Ezek a romantikus utak a szabadon szárnyaló szubjektum megtorpanásának frusztrációjával végződtek. De határtalan cinizmushoz is vezettek, ami megtévesztőnek és manipulatívnak tekinti a meggyőzés minden formáját. 46 A kanonikus diszciplínák felbomlását kísérő ideologikus hatalmi harcok és a kurrikulum piacra szabására irányuló veszélyes adminisztratív intézkedések erőterében a tanároknak sokkal hatékonyabban kell demonstrálniuk azt, hogy a képeknek fontos része van a jól informált életvitelben.
A klasszikus amerikai pragmatizmus (nem egy fantáziátlan utilitarianizmusként és nem is korlátolt instrumentalizmusként) azért küzdött, hogy megoldja az ideák és a tapasztalat közötti terméketlen konfliktust. Peirce, James, Royce és Dewey ragaszkodtak ahhoz, hogy az emberi erőfeszítések akkor sem enyésznek el, ha valamiféle szándék kormányozza őket. Filozófiáik különféle módokon az emersoni jelenlét és a tranzakció példáit nyújtják. 47 Dewey például a brit empiristák általános szkepticizmusát átértékelve kidolgozta az esztétikai bóvlin túli érzéki jelenségek jóval nagyvonalúbb és igazabb értékelését. Nevelési filozófiája éles kontrasztban áll a művészettörténet háború utáni, neo-kantiánus modelljével, amely eltávolította a diszciplínát a demokratikus társadalmi céloktól és a fennálló viszonyok megjavításától. 48 Dewey útmutatásait követve úgy gondolom, hogy meg kell szabadítani a képeket a trompe l’oeil-el történő idealista azonosításuktól, attól a megvető ítélettől, hogy a képek mindig csak alakoskodnak, elhitetve a nézőkkel, hogy a nem-valódi dolgok valódiak. Egy ilyen nem elvont, anti-platonikus álláspont alapjául szolgálhatnak azok a kumulatív testi és szellemi tapasztalatok, amelyre az egymással összekapcsolódó és a világgal együtt létező organizmusok tesznek szert. A vizuális tapasztalat integrált és nem polarizált képének kidolgozása azt jelenti, hogy a képalkotás jó, rossz és vegyes tulajdonságait soha sem szabad előre meghatározni. Ahogy ez minden más emberi termékre is igaz, az értékítéletek egy életen át függenek az egyéni és a társadalmi hasznosítástól.
Visszatekintve most már látom, hogy az esszék ebben a könyvben egy pragmatikus csapás mentén rendeződnek el. A lépések egy része megalapozottnak tűnik, mások inkább kísérleti jellegűek. Mégis minden nyom egy olyan vizuális tudomány irányába vezet, amelyet minden esetben a megértés igénye vezet és egyúttal nyitott a potenciális alkalmazás felé is. (Remélem, hasznosnak bizonyulnak majd a hasonló irányban mozgó képkutatók számára is.) A szabad választás, az organikus növekedés, az esetlegesség, a folyamatosság, az átmenet és az újdonság pragmatista hangsúlyozása áthatja az esszék mindhárom csoportját. Az első részben arra keresem a választ, hogy milyen következményei lehetnek a 18. század tudásának a mesterséges intelligencia, a mikroprocesszorok, az elektronikus szerkesztés és a virtuális fény korában. Habár a korai modern időszak mindig vezérfonalként szolgál, ebben a nyitó szakaszban kifejezetten belesimul a megvalósult jövő szőttesébe. A különös mixtúrák kora kivételes tapasztalatokat ígér a 21. század heterológiái számára is. A felvilágosodás is arra kényszerült, hogy újragondolja és újrastrukturálja a tudományos és kulturális anyag egészét az informatikai formátumok konvergenciájának és felbolydulásának forradalmi pillanatában. Ez az erős kötelék, ami a múltat a jelenhez köti, eloszlathatja a mai közönségben a 18. század fogalmához fűződő irrelevancia és furcsaság auráját. Viszont, ha a direkt elektronikus információcsere századvégi gépesített álomvilágát belehelyezzük egy apró kámeába, akkor a közvetlen emberi kapcsolatok tiszteletreméltó, utópikus vágyaként jelenhet meg. Ironikus módon az ilyen spektrális konfrontációkat akkor és most is olyan optikai médiumok tették lehetővé, amelyek mintha nem is léteztek volna.
Vajon mit nyújthat a művészet termelésének, recepciójának, kiállításának és értelmezésének számtalan szegmensére kiterjedő szakértelem a tele-vízió korában? Általánosabban fogalmazva, a második részben azzal foglalkozom, hogyan nézhetne ki egy átfogó és innovatív képalkotó [imaging] diszciplína. Hogyan asszisztálhatna olyan írott alapokon álló tevékenységekhez, mint a jog, az újságírás és az üzlet, illetve olyan szövegközpontú területeken, mint a történetírás, a szociológia, a komparatisztika és a nemzeti irodalomtudomány, amelyek már elektronikusan, online működnek? A lineáris gondolkodás reprezentáció-mozaikká – ez az új média tipikus formátuma – történő fausti átalakulásának pillanatában vajon képesek vagyunk-e ezt a folyamatot modellezni?
A bioetika és a morálfilozófia igen gyorsan a nagyközönség intenzív érdeklődésének és kritikájának homlokterébe került. A harmadik részben a neurobiológia és az orvosi technológia közérthető bemutatására teszek kísérletet. Rámutatok arra, hogy miként járulhat hozzá az esztétika (ami eredetileg az érzékelés tudománya volt) a gyógyászat, a prognózis és a diagnózis azon fájdalmas dilemmáinak megoldásához, amelyek a Humane Genome Project-ből (az emberi genetikai állomány feltérképezése), a genetikai kutatásokból és a géntechnológiából fakadnak. Sőt, még az amerikai orvosképzés is – hozzászokva már a „kemény” szociológiai vonatkozásokhoz – profitálhatna a kétértelmű és gyakorta ellentmondásos realitások „puhább”, reflexív vizsgálataiból. A képek nem csak kognitív kvócienssel rendelkeznek, de arra is képesek, hogy csiszolják kreatív, érzelmi és lelki életünket, testünket intelligenssé, szellemünket pedig együtt érzővé tegyék. Ezzel együtt a művészettörténet „teoretizálására” irányuló agykutatási [cerebralizing] hajlamot is enyhítheti, ha a festett, a szobrászatilag és építészetileg kialakított formákra komplex gyakorlati eredményekként, mint a tudatos emberi tevékenység legjavára tekintünk. A kontextualizált klinikai modellből eredő eseti döntések pontosan a vizualitás, a tanulás és a világ ilyen értelemben vett helyzetfüggő metszeteire helyezik a hangsúlyt. 49 A beteg látványa, a vizsgálat dokumentációja és a szimptómák feldolgozása adhat hű képet a szenvedő alanyról.

Fordította: Hornyik Sándor

Jegyzetek

[1] A szöveg Barbara Stafford Good Loooking c. könyvének bevezető fejezete: Introduction: Visual Pragmatism for a Virtual World. In: Good Looking. Essays on the Virtue of Images. Cambridge: MIT Press, 1996. 3-17. A szöveget a szerző engedélyével közöljük.
2 Habár Nicholas Negroponte a Being Digital (New York: Alfred A. Knopf, 1995) c. könyvében rajong a digitális korért, de az információ-technológia jövőjével tőle jóval kritikusabban foglalkozó Jeremy Rifkinnel és Clifford Stoll-lal együtt még sem kísérli meg összekapcsolni high-tech realitásunkat a vizualitás olyan történelmi példáival, amelyekből sokat tanulhatnánk.
3 A könyv végnapjait hirdeti többek között: Neil Postman: Technopoly: The Surrender of Culture to Technology (New York: Knopf, 1992); Sven Birkerts: The Gutenberg Elegies: The Fate of Reading in the Electronic Age (Winchester: Faber and Faber, 1994)
4 Lásd: William J. Mitchell: The Reconfigured Eye: Visual Truth in the Post-Photographic Era (Cambridge: MIT Press, 1994) és U.ö: City of Bits: Space, Place, and the Infobahn (Cambridge: MIT Press, 1995)
5 Lásd tőlem: Artful Science: Enlightenment Entertainment and the Eclipse of Visual Education (Cambridge: MIT Press, 1994) xxiv.
6 Lásd az első lábjegyzetet.
7 Ennek modern megtestesüléséhez lásd különösen Adornót. Rolf Wiggershaus: The Frankfurt School: Its History, Theories and Political Significance (Cambridge: Polity Press, 1994) 597-608.
8 Murray Krieger: Theory of Criticism: A Tradition and Its System (Baltimore: Johnd Hopkins University Press, 1976) 220.
9 Linda Brodkey: The Value of Theory in the Academic Marketplace: The Reception of Structuralist Poetics. In: Herbert W. Simmons (ed.). Rhetoric in the Human Sciences (London: Sage, 1989) 168.
10 Noam Chomsky: Syntactic Structures (Cambridge: MIT Press, 1957)
11 Dean Keith Simonton: Greatness: Who Makes History and Why (New York and London: The Guilford Press, 1994) 55-56.
12 Marcel Danesi: Giambattista Vico and the Cognitive Science Enterprise (New York: Peter Lang, 1994) 36, 46-49.
13 Lásd különösen: Mark Johnson: The Body in the Mind: The Bodily Basis of Meaning, Imagination, and Reason (Chicago: University of Chicago Press, 1987) xxxvi-xxxviii.; és George Lakoff: Women, Fire, and Dangerous Things: What Categories Reveal about the Mind (Chicago: University of Chicago Press, 1987) 8.
14 Érdekes módon manapság a filozófusok a kartéziánus alap-szubjektum halálával kapcsolatban ugyanezen a fragmentáción töprengenek. Lásd: Michel Meyer: Of Problematology: Philosophy, Science, and Language, trans. David Jamison with Alan Hart (Chicago: University of Chicago Press, 1995) 5.
15 Geertz kultúra-koncepciójának mint „szimbólumokban megtestesülő jelentések történetileg közvetített mintázatának” a fontosságához lásd: Robert Darnton: The Kiss of Lamourette: Reflections in Cultural History (New York and London: W. W. Norton, 1990) 336.
16 Lásd például: Paul M. Churchland: The Engine of Reason, the Seat of the Soul: A Philosophical Journey into the Brain (Cambridge: MIT Press, 1995) 264-370.; és William G. Lycan: Consciousness (Cambridge: MIT Press, 1995) 1-8.
17 Martha C. Nussbaum: Poetry and Passions: Two Stoic Views. In: Jacques Brunswick and Martha C. Nussbaum (ed.): Passions and Perceptions: Studies in Hellenistic Philosophy of Mind. Proceedings of the Fifth Symposium Hellenisticum (Cambridge: Cambridge University Press, 1993) 148-149.
18 Jacques Derrida: Memoirs of the Blind: The Self-Portrait and Other Ruins. Trans. Pascale-Anne Brault and Michael Naas (Chicago: University of Chicago Press, 1993) 4.
19 Homi Bhabha: The Location of Culture .(New York and London: Routledge, 1994) 48-51.
20 Anne Hollander: Suits and Sex (New York: Alfred A. Knopf, 1995) 19.
21 Idézi: Alain Finkielkraut: The Defeat of the Mind. Trans. Judit Friedlander (New York: Columbia University Press, 1995) 35.
22 A kifejezés Anthony Giddenstől származik: The Consequences of Modernity (Stanford: Stanford University Press, 1990) 21.
23 Liz McMillen: The Meaning of Animals. Chronicle of Higher Education (1995. április 21.) 12.
24 Daniel C. Dennett: Darwin’s Dangerous Idea: Evolution and the Meaning of Life (New York: Simon and Schuster, 1995) 512-513.
25 Churchland: Engine of Reason, 11-29, 298. Az érzések és az érzelmek jelentőségéhez a neurális reprezentációkban lásd: Antonio R. Damasio: Descartes’ Error: Emotion, Reason, and the Human Brain (New York: Putnam’s Son, 1994) 223-244.; és Owen Flanagan: Consciousness Reconsidered (Cambridge: MIT Press, 1992) 102.
26 Lásd például: Francisco J. Varela, Evan Thompson, and Eleanor Rosch: The Embodied Mind: Cognitive Science and Human Experience (Cambridge: MIT Press, 1993) xvi-xvii.
27 Bennett Reimer: What Knowledge is of Most Worth in the Arts? In: Bennett Reimer and Ralph A. Smith (ed.): The Arts, Education, and Aesthetic Knowing: Ninety-first Yearbook of the National Society for the Study of Education. (Chicago: Chicago University Press, 1992) 20-50.
28 Egy ilyen tervezet: Robert N. Beck: Center for Imaging Science: A Plan for the Future (Chicago: University of Chicago Press, 1995)
29 Victor Margolin: Design History or Design Studies: Subject Matter and Methods. Design Studies, 11 (Spring 1995), 9-11.
30 Gianni Vattimo: The End of Modernity: Nihilism and Hermenutics in Post-Modern Culture. Trans. Jon R. Snyder (Cambridge: Polity Press, 1988) 47.
31 Jean Baudrillard: Simulacra and Simulation. Trans. Sheila Faria Glaser (Ann Arbor: University of Michigan Press, 1994) 55-56.
32 Voyage into Substance: Art, Science, Nature, and the Illustrated Travel Account, 1760-1840. (Cambridge: MIT Press, 1984), lásd különösen a 2 fejezetet: The Natural Masterpiece.
33 John Markoff: And Now Computerized Sensibility. New York Times (1995. május 15.) 4. Ahhoz, hogy a klaviatúra-centrikus szövegszerkesztőket felváltják a kicsi, okos tárgyakként, sőt virtuális térként elképzelt számítógépek: David Weinberger: In Your Interface. Wired (September 1995) 134-135.
34 Utolsó két könyvem többféleképpen is analizálta a látáshoz kapcsolódó negatív metaforák tartósságát. Ez az előtörténet rövid és nem megfelelő tárgyalást kapott Martin Jay könyvében: Downcast Eyes: The Denigration of Vision in Twentieth-Century French Thought (Berkeley: University of California Press, 1993) lásd különösen a 2. fejezetet (Dialectic of Enlightenment), amely felületes és derivatív.
35 John Dewey: Experience and Nature. (La Salle: Open Court, 1961) 288.
36 Lásd például: Neil Postman: Conscientious Objections: Stirring Up Trouble about Language, Technology, and Education (New York: Alfred A. Knopf, 1988) xiv.
37 Barbara Hoffman: Digital Technology, Cyberspace, and the Arts. CAA News (May/June 1995) 6-7.
38 Donna Haraway: A Manifesto for Cyborgs: Science, Technology, and Socialist Feminism in the 1980’s. Socialist Review 15 (March-April 1985) 65-107.
39 Hal Foster: Compulsive Beauty. (Cambridge: MIT Press, 1993) 158-159, 163-164.
40 Lásd például: George H. Birch: Education without Impact: How Our universities Fail the Young. (New York: Lane Press, 1994); Robert and Jan Solomon: Up the University: Recreating Higher Education in America. (New York: Wesley, 1994); és Eli M. Noam: Electronics and the Dim Future of the University. Science, 270 (1995. október 13.) 247-249.
41 Donald E. Stokes: The Impaired Dialog between Science and Government and What Might Be Done about It. Előadás a 19. éves AAAS konferencián a tudomány és a technológia politikájáról (Washington, 1994. április 7.) Lásd még tőle: Pasteur’s Quadrant: Basic Science and Technological Innovation. (Washington: The Brookings Institution, 1996)
42 Ethan M. Katsch: Law in a Digital World (Oxford: Oxford University Press, 1995). 152-153. Katsch azt sugallja, hogy a jognak más diszciplínákhoz hasonlóan be kellene lépnie a számítógépek grafikus világába.
43 Dewey: Experience and Nature, 86.
44 Elizabeth W. Bruss: Beautiful Theories: The Spectacle of Discourse in Cintemporary Criticism (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1982) 79.; lásd még: Daniel Herwitz: Making Theory/Constructing Art: On the Authority of the Avant-Garde (Chicago: University of Chicago Press, 1993) 195. Arthur Danto ama átható elképzeléséhez, hogy az elmélet a művészet meghatározó összetevője: Peter Brooks: Aesthetics and Ideology: What Happened to Poetics? Critical Inquery, 20 (Spring 1994) 515. Brooks azt állítja, hogy az ideológia-kritika fontoskodássá és pózolássá degenerálódott.
45 Rosalind E. Krauss: The Optical Unconscious. (Cambridge: MIT Press, 1993) 2.
46 A hatalom és a meggyőzés összezavarásához a Stanley Fish által javasolt új szofisztikában lásd: Martha C. Nussbaum: Love’s Knowledge: Essays on Philosophy and Literature (Oxford: Oxford University Press, 1990) 222.
47 A régi pragmatizmus és az „új pragmatizmus” Richard Rorty-féle megkülönböztetéséhez, az írás, a szótár és a konstruált narratívák hangsúlyozásával lásd John E. Smith kiváló tárgyalását: America’s Philosophical Vision. (Chicago: Chicago University Press, 1992); és John Pattrick Diggins: The Promise of Pragmatism: Modernism and the Crisis of Knowledge and Authority (Chicago: Chicago University Press, 1994) 492. Az emersoni kapcsolathoz lásd: Cornel West: The American Evasion of Philosophy: A Genealogy of Pragmatism. (Madison: University of Wisconsin Press, 1989) 73-74.
48 Thomas F. Reese szembeállítja a német emigránsok (mint Panofsky) jóval hieratikusabb pedagógiai modelljét Dewey azon elméleti felhívásával, hogy integráljuk a művészetet életünkbe. Lásd tőle: Mapping Interdisciplinarity. Art Bulletin (megjelenés előtt).
49 Lásd például: John LaPuma and David Shiedermayer: Ethics Consultation: A Practical Guide (New York: Jones and Bartlett, 1994)