A jelen archeológiája. Bécs, Generali Foundation, június 19 – szeptember 20.

Az egyik legfrissebb szellemű bécsi vizuális műhely, a Generali Alapítvány néhány éve a Belvárosból a Műegyetem mellé költözött, ahol kiállításai változatlanul az experimentális művészet és építészet jelenségeit elemzik, prezentálják. Azaz, a közelben tanuló fiatal építészgeneráció – tudományos megalapozottságú, saját gyűjteményből válogató kurátori munka eredményeként – szinte fakultatív stúdiumként kapcsolt vezetéseket kap, a bécsi „modern romokhoz” szervezett kirándulásokkal egy ingyenes media lounge-ban is ejtőzhet.

A most látható Generali-kiállítás a 20. sz. kezdeteitől a modernek utópikusan merész, optimista terveit tekinti át, melyeket az emberibb és kortárs társadalom létrehozásának jegyében vizionáltak. Sabine Folie és Ilse Lafer kurátorok példái vízióként jelennek meg – mert már a 70-es évektől kezdve – a gazdasági krízis megjelenésének kondratyevi törvényei lefékezték az álmokat.

A kristálystruktúrákat urbanisztikai léptékben elképzelő, magyar származású Yona Friedman egykor lelkesen üdvözölt látomása most bizarr sci-finek hat. A land art pápájaként ismert Robert Smithsontól (lásd MÉ 2001/2) – aki a rombolás és az entrópia „építő munkáját” saját terminus technicus-szal „Rost”-nak becézte –, ezúttal azt a világhírű fotósorozatát láthatjuk, amelyet egy elhagyott, omlani kezdő mexikói motel utóéletéről készített 1969-72 között. A párizsi Cyprien Gaillard a New York-i betonkolosszusokat – pl. Harlem egy elhagyott modern szociális lakótornyát – stílusban és térben beillesztette Rembrandt rézmetszett tájába (2005). Jeroen de Rijke fotóin – tán a telekspekulációtól nem függetlenül – kiégett ázsiai nyomortelep üszkös romjaiban „gyönyörködhetünk”. A telekéhség okozta és az öko-katasztrófa után karját széttáró „nincs mit tenni” kollaboráció eredményeit: az elsivatagosodás, a szlömösödés tapintható képeit járják körül. A tárlat elgondolkodtat az antihumánus-fanatikus, profitra és konkurenciaharcra alapozott „fejlődés” valódi – a felvilágosodás is eszményeivel visszaélő – jelenéről, az ebben definiált „új” és/vagy „innovatív” elkerülhetetlen felülvizsgálatáról.

Különös élmény belépni Rob Voerman reciklikus leleményébe, a bricolage-építészet hulladék igloojába, ahol a high-tech fragmentumai a szükség költői nyomor-látomásként ölelik körül (2009). Ahogyan fantasztikus emlék a 70-es évek kulturális nagyberuházásai – pl. a párizsi Beaubourg – melletti „hulladék területen”, lényegében a város élő szövetében gyorsdarabolókkal és hatvannyolcas hevülettel lakóépületeket „szétfaragó” – fiatalon, 1978-ban elhunyt – Gordon Matta-Clark deduktív szobrászatát in situ videón felidézni. Látni, honnan származik Matta-Clark, a dekonstruktivizmus előfutáraként tisztelt művész, és a párhuzamosan világméretűvé váló, a múlt eltörlését üdvözítő, rettenetes rombolás-stratégiákra rezonáló alkotók ihlete. A ma sem szunnyadó nemzedékek közötti konfliktus vizuális kommunikációja mégis a kiállítás mentén keletkező felelősség építő stratégiájának forrása.

Szegő György