Bonta János: A magyar építészet egy kortárs szemével 1945-1960
Terc Kiadó, 2008, 388 oldal

Szöveg: Kubinszky Mihály

Összetett műfaj ez a kötet, egyszerre építészettörténet és önéletrajz. Sikeresen összetett, mert az önéletrajz őszinte és az építészettörténet hiteles. Az elmúlt évszázad második fele, s kivált a háborút követő évek ma már az objektív értékelhetőség távlatába kerültek, ezt a szerző megfontolt csoportosítással jól használja ki és olvasmányosan adja elő. A korról eddig megjelent munkákkal szemben az is előnye, hogy nemcsak a jellemző épületeket ismerteti, hanem a tervpályázatokat és a vitákat is. A Perényi-Major vitán, a MÉSZ alakulásánál és annak első kongreszusain elhangzottak az akkor szerteágazó felfogások idejében ugyancsak érdekesek, gyakran burkoltan az ellenállást sejtető véleményekkel kerekítik ki a témát. Bonta János mint építészhallgató, majd mint egyetemi oktató és tervező építész emlékezik, aki fiatalon is gyakran már zsűrik, szakvélemények és konferencia-meghívások révén az építésügy alakításába bevont személy volt.
A kötet fejezetei a címben szereplő időhatárok között három periódust tárnak fel: a háború után a Bauhaus szellemű modern építészet folytatását, sőt kifejlesztését (ezt méltón képviseli a címlapon a MÉMOSZ székház impozáns épülete), a párt által hatalmi szóval előírt úgynevezett szocreált, mely az építészet fejlődését megakadályozta és az ebből való kilábalást. Végül egy rövid kitekintést az „egyenesbe került” magyar építészetre.
Jól válogatottak a példák, s mindegyikhez kritika fűződik, amely többnyire találó. Hiányolok ugyan néhány munkát, amely szerintem jelentősége miatt idetartozott volna (a hatvani pályaudvart, a soproni asztalosárugyárat, az Ikarusz mátyásföldi kultúrházát). Nem tudok egyetérteni azzal, hogy Pintér Béla tolnai kultúrháza és Farkasdy Zoltán zugligeti főiskola-portikusza helyénvalók lettek volna, s úgy hiszem, hogy Makovecz Imre méltóbb bemutatást és jobb illusztrációt érdemelt volna. Nagyon előnyös, hogy a szereplő építészek rövid életrajza margón szerepel, mindenkié ott, ahol neve először megjelenik. A kötet a bemutatott építészek közül méltó emléket állít két régi egyetemi oktatónak, Weichinger Károlynak és Kardos Györgynek. Miután Bonta János egy évfolyammal előttem hallgatott és végzett, én is a kortárs szemével igazolom, hogy ezzel adósságot törlesztett. Köszönet érte. Major Mátét, a kor építészeti főszereplőjét is találóan jellemzi, érdemeit, tévedéseit egyaránt kiemelve. (Csakúgy a saját tévedéseit is.)
Először csodálkozva láttam, miszerint az 1955. évi utazás a Szovjetunióba is szerepel a kötetben. Olvasva rádöbbentem, hogy nagyon is hozzátartozik a témához. Sok-sok apró egyéb megjegyzéssel is (melyeket eddig nem nagyon írtak le) ez a kötet értékes dokumentuma annak a korszaknak – melyet az olvasó ifjúság jobb, hogy csak e kötetből ismer meg.