Magyar Építész Kamara, 2009. szerk.: Czéh J.-Detre V.-Emődi-Kiss T. 112 o.

A kötet három részre oszlik. Írásokra, részletek saját naplójából, egy a munkásságát a Carlo Scarpáéval egybevető pályaelemzés Dr. Vámossy Ferenctől, az IMF belsőépítész tanszékén Némethtel húsz éven át együtt tanító, az oktatás új szemléletét Szrogh Györggyel, Király Józseffel és Jánossy Györggyel együtt alakító építészettörténésztől, és egy, az alkotói pálya hangsúlyait szabatosan kiemelő vázlattal Kiss Évától. Azután egy 1975-ös méltatás a Művészetből Kovács Anikótól. Végül az Egyidősek vagyunk…című, érzelmes, mégis tárgyilagosan kritikus interjú Zalaváry Lajostól (lejegyezte: Emődy-Kiss Tamás).

Az első rész végén két bravúrosan megírt, személyes hangú írás következik. Az első Lőrinczy Edité, aki főiskolai nyári üzemgyakorlaton került Németh István műtermébe (Középület Tervező Vállalat). Aztán 1960 táján átment a Flach Jánostól elváló Budai Várpalota rekonstrukciós munkáit végző Németh-irodába. Lőrinczy néhány pontos mondattal érzékeltetni képes azt a tétre menően játékos, mégis vonzó miliőt, ami a komoly munka ellenére állandóan ott forrt Németh Pista izzó-parázsló szivarja környékén: „nem volt lelkiző típus. Ez a szemérmetlenségig őszinte ember a legbelsőbb dolgaiban bezárkózott, a lelkét nem mutatta meg soha… Pedig magáról (de csak saját magáról) olyan intim dolgokat tudott elmondani, amit mások nem tettek volna. Emlékszem, egy urológiai vizsgálatát napokig mesélte, lerajzolva metszetbe a történteket, a szokásos morgolódással szidva az orvosokat. Mókás vitái – amit ő egyébként komolyan vett – a műterem tagjaival napirenden voltak. Egyet idézek fel: két fiú egy fél görögdinnyét kanalazgatott az egyik rajzasztalon. Közben arról folyt a vita, hogy lehet-e egy nő bundabugyiban is vonzó…” Nem fedem fel a disputa végkifejletét, de az megfelelt annak a szigorú, de igaz szenvedélynek, amit tanítványaként vagy 40 éven át tán több százan is féltünk-vágytunk. És abban persze a „konstrukció” követendő igazságtartalma állt szemben a „barkács!” csakis elmarasztalandó lehetőségével. 

Olvasás közben Greenawaytől Az építész hasa jut eszembe, a „nagy Piranesi-kiállítás” experimentális terveivel. Kiállításban Németh István is verhetetlen újító volt. Csakhogy a filmbéli építésszel szemben: ő sikeres. Lehengerlő tekintélye és nyers humora ellenére tanítványai tiszteltük is, szerettük is. A könyvből is az emlékezők szeretete árad.

Most olvasható naplórészleteiből sejtem, hogy a tanár urat a háború nagy kalandja formálta ilyen keménnyé. Az én Apám is ott olvasta Földes Jolántól A halászó macska utcája kult-meséjét, közben ő is aggódott Budapestért, szeretteiért. És Németh Istvánnak (igaz, vagy 20 évre rá) megadatott, hogy újjáépítse a szétrombolt Budai Vár palotáját. A másik beleérző, szép szöveg Mikó Sándortól való, aki tanítványa, kollégája, majd Németh István javaslatára (s az én szerencsémre) kinevezett egyetemi tanártársa is lehetett.

A kötet második része négy fejezetre oszlik, A II. Világháború után, az Épül az ország, a Legvidámabb barakk és a Nyitás évei alcímek alatt válogatnak a szerkesztők a mester munkáiból. Nyilvánvalóan csak torzó lehet az eredmény, és mégis egy színes, a szakma, az általa űzött műfajok méltóságát és a kifejezés gazdagságát felvillantó összeállítást kap az olvasó. Nézetrajzok, detailek, akvarellek, látványtervek és fotók arányosan porciózott együttesét. A harmadik, záró részben Fontosabb munkák (Németh István) és További munkák (Lőrinczy Edit) listája valamint egy Irodalomjegyzék (Kiss Éva) teszi forrásművé az emlékkötetet.

Szegő György