Szöveg: Nagy Tamás

Falusi gyerekként órákat töltöttem azzal, hogy a fűben hanyatt fekve az eget bámultam, a számban fűszálat harapdálva a felhőket figyeltem. A mai napig elevenen él bennem a végtelenségnek ez az elemi megtapasztalása. Így ötvenen túl, nálam is jelentkeztek azok a gerincfájdalmak, melyek, azt hiszem, az összes hasonló korú, a rajzasztal fölött 30-35 évet eltöltött építész kollegánál előjönnek. A pontos diagnózis elkészítéséhez elengedhetetlen az az MR vizsgálat, melynek során az embert egy kb. 50 cm átmérőjű csőbe dugják, hogy a röntgensugarak milliméterről milliméterre haladva fölszeleteljék a testét. Életem egyik legnyomasztóbb élménye volt a szűk csőben eltöltött 15-20 perc, a bezártságnak ezt az elemi érzését soha nem tapasztaltam előtte.
Az építészet elemi erejű élménye maradt bennem azoknál a Peter Zumthor által tervezett épületekben, melyekben volt alkalmam megfordulni. Újból és újból bebizonyosodott, hogy az építészet közvetlen megtapasztalása az egyetlen módja a tanulásnak, a legprofibb fotók sem pótolják a valóságot.
Az első, döbbenetes találkozás Churban, a római archeológiai leleteket bemutató védőépületnél történt. Fűrésztelepeket idéző farakások, a többezer éves múlt és a provizórikus jelen sűrítménye. Állok a lécerdőbe vágott üvegfal előtt, bent félhomály, inkább sötét. Majd hirtelen fények gyúlnak, minden világossá, érthetővé válik, a néző is átélheti egy pillanatra az ásatást végző régész izgalmát, lassan kirajzolódik a múlt. A földet nem érintő bejárati doboz csak ráadás, érzem, hogy azonnal a tanítandó előlépcsők közé sorol. Megint bebizonyosodik, hogy minden apró részlettel érdemes foglalkozni, mindenre érdemes rákérdezni. És mindjárt egy lecke az építészeten túli forrásokból: csak bent jövök rá, hogy az építmény nem zárt, tényleg egy felnagyított faszárítóban bolyongok, a rések között befúj a szél, suhogó, zizegő hangot adva a látványhoz, a múltba repítő idő dimenziójába helyezve azt.