Annak, aki az utóbbi hat-nyolc esztendőben nem nagyon járt a Nyíregyházi Főiskola háza táján, keresgélnie kell a szavakat, hogy leírja a lezajlott változásokat. Az sincsen azonban könnyű helyzetben, aki most jár itt először, hiszen a FIABCI és a The Wall Street Journal közös, Prix d’Excellence elnevezésű nemzetközi ingatlanfejlesztési pályázatán nívódíjat nyert épületegyüttest bejárva önkéntelenül is az a kérdés jár az eszében, hogy mi az, ami ezt a helyet a világ legjobb középületévé teszi. A válasz pedig nem magától értetődő, hiszen az együttes belülről bontja ki magát.

A Főiskola megújulása szervesen illeszkedik abba a folyamatba, melynek célja a sokak számára csak egykori KGST-piacáról illetve jelenkori kínai és ukrán kereskedőkolóniájáról ismert Nyíregyháza új identitásának megfogalmazása. Ez a stratégia az épített környezet alakításában úgy jelenik meg, mint a középületek és –területek megújítása, a lakótelepek „humanizálása”, a város egységes arculatának megteremtése, illetve a változó közösségi igények új épületekkel történő kielégítése. Ebben a folyamatban Balázs Tibor jelentős szerepet játszott, hiszen az általa e koncepció keretei közt újra illetve újonnan tervezett épületek kiemelt hordozói az új Nyíregyháza-identitásnak. A koncepció a város geopolitikai adottságaiból indul ki. Egyfelől a Főiskola mint regionális tudáscentrum hallgatói köre 60 százalékban Szabolcs-Szatmár-Bereg, 20 százalékban Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből, vagyis az ország legszegényebb, munkanélküliség által leginkább sújtott területeiről verbuválódik. A Főiskola számukra a kitörés lehetőségét kívánja jelenteni. Másfelől a város Románia, Ukrajna és Szlovákia szomszédságában a határmentiség előnyeit kihasználva igyekszik a gazdasági és szellemi javak áramlásában központi, koordinátori szerepet betölteni. Végül nem szabad megfelejtkeznünk Nyíregyháza sajátos kulturális örökségéről, arról, hogy a nyugati és keleti keresztyénség között álló hazai görög katolikusság egyik központjáról, püspöki székhelyéről van szó. Ez az alapszituáció a közteslétről, a közvetítői szerepkörről, a merev határok felszámolásáról szól.

A Főiskola megújult épületegyüttesében mindez meglepő visszafogottsággal jelenik meg. Nem akar nagyot mondani, a vidékiséget nem akarja megalomániával ellensúlyozni, ugyanakkor anyaghasználatában és térkialakításában nagyvonalú, a megfelelő helyeken – például a kört négyszögesítő, vegyis a körcikkekként egymás mellé rendezett hét előadót körülvevő négyszög alapú „D” épület felületeinek kialakításában – reprezentatív. Az igényekhez igazodik, ugyanakkor igényességre nevel, főleg az apró részletekben. Ennek egyik legmegkapóbb, s legkeresetlenebb példája az új Hallgatói és Információs Központ földszinti társalgójából nyíló fa szerkezetű terasz, ahonnan a meglehetősen közel lévő „D” épület hideg üveg-fém panorámája tárul a szemlélő elé, melyet az épület földszintjén lévő, üveg falai révén feltárulkozó Könyvtár látványa old fel. A megörökölt panel épületek monotóniáját egyfelől a mértékkel alkalmazott, ám az együttesben vissza-vissza térő, kívül-belül egymásra rímelő – és alapvető orientáló funkciót is ellátó – barna, vörös, zöld és sárga színek használatával, másfelől éppen a panelre jellemző szögletesség, „kocka-karakter” ritmikus játékká érlelésével oldja fel. Ez köszön vissza az új központi épület látványként talán leghangsúlyosabb sarkának fokozatos felfedésében, az ablakok, burkolóelemek, árnyékvetők álló és fekvő téglalapjainak – Balázs Tibor nyíregyházi épületein rendre visszaköszönő – egymásra felelgető játékában, a kollégium épületeinek tetején elhelyezett térplasztikákban, sőt, talán abban is, hogy a felújítás során minden épület egységes lapos tetőt kapott. Ebbe a vizuális élménybe, mint i-re a pont kerül a helyére Bodó Károly nagyon kerek-gömbölyű, zenélő-mozgó „plazma-gömbje” az együttes gyújtópontjában.

A nyíregyházi Campus nem a tudomány művelésének szentélye. Az épületek nem ezt a koncepciót valósítják meg, hanem az önmagukban is több funkciót betöltő, egymással összekötött épületek révén az otthon és az iskola, a szórakozás és a tanulás közötti határok felszámolására törekszik, s mindezt magas színvonalon teszi. Ezt annak ellenére megállapíthatjuk, hogy a projekt koránt sem zárult le, s jelenlegi formájában vannak furcsaságai. Ilyen a jelenlegi formájában, megfelelő parkoló nélkül valóban csak „nézni való” díszbejárat, vagy a kerekesszékkel is megközelíthető főbejárat kerekesszékből segítség nélkül kinyithatatlan ajtói. A koncepció sikere azonban a használat során dől el – ez pedig bíztató. A hallgatókkal való beszélgetés során egyértelműen az derült ki, hogy jó itt tanulni, hogy, hogy az épület jól használható, s – a mosdók állapotából, a tisztaságból is – láthatóan otthon érzik magukat.

Nagy Károly Zsolt

A Nyíregyházi Főiskola épületegyütteséről a Magyar Építőművészetben már korábban is beszámoltunk. A MÉ 2003/5-ös számában Bán András Terek – újra felsőfokon címmel méltatta az épületegyüttes akkori állapotát – a szerk.