Szöveg: Potzner Ferenc

Az ornamentika szó díszítményt, díszítési módot és általában véve díszítő művészetet jelent, de ezen túl formának, önálló művészeti kifejezésmódnak is tekinthető. Mivel a művészeti tevékenység a díszítéssel kezdődött, aminek legegyszerűbb elemei az ornamensek, az ornamentika kezdetektől jelen van a művészet történetében. Az építészet eredendően konstruktív volta miatt más eredetű, de a korán megjelent díszítési igény kielégítésére kézenfekvően adódtak az ornamentális motívumok. Minden építészeti stílusnak megvolt a maga jellemző díszítmény-repertoárja, de a stílus azonosulása a rá jellemző ornamentikával először a századfordulón, a szecesszió ese­tében történt meg.

Az ornamentika a képzőművészet minden ágában jelen van, alkalmazkodik az anyaghoz és a technikához, lehet síkszerű vagy plasztikus, geometrikus, növényi vagy figu­rális. Ha az ornamentikát tiszta formaként értelmezzük, ami akár térbeli is lehet, akkor tágabb értelemben az építészet tömegformái is ornamensnek tekint­hetők.

A historizmus a történeti formakincset önkényesen, jelentésétől megfosztva, kizárólag esztétikai szempontok szerint alkal­mazta, ezért a szimbolikus kifejezésre törekvő szándéknak más forrás után kellett néznie a századfordulón. Ezt a tiszta forrást sokan a népművészetben talál­ták meg. A népművészet eszközeinek beemelése a magas művészetbe egyidejűleg történt a képzőművészetben, a zenében és az építészetben. Az etnográfiai szemlélet elterjedése nem ideológiamentes esztétikai fejle­mény volt, hanem egyben az önálló nemzeti stílusra törekvés és a hazafias érzület kifejeződése is. Ebben a forrongó korszakban kezdődött Medgyaszay István építészeti pályafutása.