Kert, ahol élek
Kollár-Klemencz László filmrendezÅ‘, tájépÃtÅ‘, zenész
A kertet erdÅ‘ veszi körül. Egy térben van az erdÅ‘vel, együtt veszik a levegÅ‘t, csak egy kerÃtés választja el azt a piciny foltot a rengeteg közepén. A kerÃtés a természetnek szimbolikus, nem állÃt meg semmit, épp, hogy nehéz legyen a kutyáknak kimenni, s a vadaknak bejönni. Nehéz, de nem több. A nehézség meg erÅ‘t szül, és furfangot, okosÃt, csiszol, s az Ãgy nevelkedett állatoknak ez sem jelent többé akadályt. HÃvja Å‘ket az erdÅ‘, hÃvják éjszaka a vadak, a távolból ugató rókák, a közelben a szarvasok patái alatt roppanó ágak, a vaddisznók csörtetése, röfögése, ahogy végigtúrják éjszakánként a környéket gombák, férgek után kutatva, csoportosan, nagy nyugalomban, csak szuszogva, szörcsögve a száraz fekete erdei föld porától. Dugják fel a kutyák a fejüket a magasba amennyire csak tudják, s mozdulatlan figyelnek a hangok irányába, ugatnak, sokszor egész éjszaka csak ugatnak, s amikor feltornyosul bennük a feszültség, vagy épp annyira közel jön a kerÃtéshez a vad, akkor nekilódulnak, azonnal megtalálják a kerÃtés leggyengébb pontját, és mennek. Reggelre, ha hazaérnek, befekszenek az almafa tövébe, vagy a hordó vÃz alá, és onnan álmodják újra az éjszakát a negyven fokos árnyékban.
A magok az erdÅ‘bÅ‘l évrÅ‘l évre újra és újra elárasztják a kertet. Nagyobb éjszakai viharok után ágak hevernek a kertben, tölgyfaágak, vagy éger, esetleg juhar, az erdÅ‘ fái rálógnak a kertre, használják, lepotyogtatják ide a magjaikat, s évrÅ‘l-évre új hajtásokat nevelnek. Amihez hozzáérünk a kertben, de nem ültetünk semmit ott az csalán nÅ‘, a csipkebokor, a szeder, szúrós hosszú lengÅ‘ hajtások, amiket a kutya is messze elkerül, mert ha beleakaszkodik a bÅ‘rünkbe felhasÃt, és nem könnyű a kampós tüskéket kiszakÃtani a karjainkból. Mintha az erdÅ‘ Å‘ket küldené elsÅ‘nek, hogy kellemetlenkedjenek a betolakodókkal, elvegyék a kedvünket, és elüldözzenek innen, s ha majd a csalánok, tüskés szedrek kikergettek, jöhetnek a szelÃd növények, az erdÅ‘bÅ‘l, mint második szakasz, ami után lassan visszafoglalja az erdÅ‘ a kertet.
Az erdÅ‘ önmagától nem tart fenn tisztást, rétet, nem akar semmi olyan területet, ahol nincs fa, bokor, csak önmagát akarja tudni mindenütt. A gyenge föld, szikla, kiüresedett talaj az egyetlen ellensége, de azzal sem adja fel. Az erdÅ‘ olyan erÅ‘, amivel csak a rossz szándék, hazugság, irigység, képes kikezdeni, belerondÃtani, de a végsÅ‘ gyÅ‘zelem mindig az erdőé.
Mi is tudjuk, ideiglenesen vagyunk beengedve. Keressük a keretetek, mit enged meg az erdő nekünk, mik azok a találkozási pontok, ahol megférhetünk mellette.
Ilyen a kertünkön belül a veteményes. Egy kÃsérleti telep, ahol minden tavasszal ahogy kienged a föld lelkesen takarÃtjuk el az elmúlt év száradt kóróit, tüzet rakunk, újra és újra megpróbáljuk elültetni a retket, salátát, cukkinit, paradicsomot, babot. A talaj kemény, agyag keveredik a fekete erdei földdel, kapálni, ásni nagyon nem engedi magát, ráragad a fémre, egy-két ásónyom után újra és újra le kell vakarni a földet, hogy megint bele tudjunk vágni. Az agyag alatt száraz bazaltkövek fekszenek, mint a sziklák, nem engedik, hogy az ásó éle mélyebbre hatoljon. Aztán nyár közepén, július derekán beindulnak a gyomnövények, nem tudjuk honnan jönnek, körülöttünk sehol nem látni parlagfüvet, kórót, paréjt, csattanó maszlagot, mégis a kertben, az erdÅ‘ közepén feldugják fejüket, mintha bent aludnának évszázadok óta a földben, és csak arra várnak, hogy valaki bele merje vágni az ásóját a földbe. Az lehetetlen, hogy éppen azon a napon idefújja Å‘ket a szél, nincs honnan idefújnia, el vagyunk zárva, mégis itt vannak. Összefüggés lehet a kapa, vagy ásó, vagy a markológép vas élével, mert a vaddisznók szarus agyarai, ha feltúrják a földet, utánuk soha semmi parlagfű nem nÅ‘ az erdÅ‘ben. A fémmel kell érintkezniük, az ember alkotta anyaggal, s akkor érzi a föld, hogy újra kell teremteni ott a világot, elölrÅ‘l kell kezdeni mindent.
Eljön a nyár közepe, és éppen, mikor kezdene beérni minden gyümölcs. túlnÅ‘ rajtunk a kert, egyre kisebb területeket tisztÃtunk meg, aztán már csak nyomokat, végül az ültetett növények környékét, majd megint Å‘szre mindent belep a vad növényzet.
Az erdÅ‘ben a kert küzdelem, keresgélés, szinkronitás keresése a természettel, az együttélés nagyiskolája, az elfogadás nagyiskolája is, ahol tudomásul kell venni, hogy vannak nálunk sokkal nagyobb szándékok, aminek mi nem megalázottjai, sokkal inkább része kell, hogy legyünk, de semmiképp nem urai, irányÃtói.