Kerényi József 75. születésnapjára

Szöveg: Kerényi József

Pásztormúzeum, Bugac, 1974

Tapasztalatom szerint a jó ház, a szép emberi környezet az igazság szimbóluma. Én az igazságon nem a hazugság ellentétét, hanem az építő ember által választott út helyességét értem. Az ember világa a kultúra világa: egy adott korban a nemzet víziója, világképe nemcsak a múltról és jelenről, de a jövőről is. Az építészet a kultúra szerves része, a történelem látható, tapintható megjelenése. Mert az emberek nemcsak a városok, települések falait, de a szellemiségét is fölépítették.
Távol a fővárosi nagy tervező vállalatok szellemi istállóitól, a szellemi kötetlenség és a hely valóságos szegénysége kellett ahhoz, hogy hályogkovács módjára el tudjam kezdeni azt az építészetet Kecskeméten a hatvanas években, amit aztán a hetvenes évek második felétől Európában rehabilitációnak, revitalizációnak, Amerikában recyclingnek, Ázsiában regenerációnak neveztek el.
Más fogalmazásban: a kultúra világa egy nemzet lelki atmoszférája egy adott korban. Soha nem jelenti általában a világot, sem pedig örökké valóan. A görög templom ezért különbözik a bazilikától, a gót művészet a barokktól; mindegyik saját világot nyit fel, de nem pusztítja el a megelőzőket. A kultúra így egy nép saját valóságának a vízióját tárja fel.
A lényeg ma már könnyen összefoglalható: dózerolás, bontás helyett, őrizzük meg építészeti értékeinket, házainkat, településeinket, hasznosítsuk és használjuk őket korszerűen, és ha újat építünk, az új a helyre jellemző legyen. Akkor építünk jól, ha sem bánatot, sem nosztalgiát nem ébresztünk az emberekben a múlt iránt. Ezt tekintem a rehabilitáció teljes körű értelmezésének, helyes útnak.
Sokkal jobban szeretem és érdekelnek az emberek, mint az építészet, az emberi élet színpada. Mégis az építész igazi, hiteles vallomása és üzenete az alkotás: a házak, a belső és külső terek, épített környezetünk. Remélem érzékelhető, hogy a felesleges szövegelés helyett a kép és tervmelléklet pontosan érzékelteti, hogy a házak, emberi települések nem egyszerűen alkotássá rendeződő építőanyag-halmazok. A falak és tetők, az utcák és terek az építő és használó emberek szenvedélyének, érzelmeinek, sikereinek és kudarcainak – életének a tanúi.
Építészetünk a kultúránk és történelmünk látható és tapintható kőbehűlt drámája. Ezt bizonyítja a főtéri toronykoszorú „fölfedezése”: az a tény, hogy Kecskeméten valamennyi vallási felekezet megépíthette templomát a város központjában, egymás szomszédságában. Ezek a tornyok, ezzel a tartalommal a város demokráciáját hirdetik és bizonyítják. Bármelyik torony elpusztítása nemcsak esztétikai érték elrombolását, de a történelem meghamisítását is jelentette volna.
Észre kellett vennünk, hogy a 19. században bontással kialakított térbokros Főteret a szecesszió formálta, hála két nagyformátumú polgármesternek, Lestár Péternek és Kada Eleknek, akik a kor legjobb építészeit hívták Kecskemétre. A kiköltöztetett nyomdaüzem helyén lehetőségünk adódott egy új térrésszel, a Kéttemplom közzel, a vidék első sétálóutcájával bővítenünk a Főteret.
Öreg épületek hasznosításával terveztük Kecskeméten a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézetet (volt Ferences kolostor), a Tudományos Egyesületek Székházát (volt Zsinagóga), Szekszárdon a Művészetek Házát (volt Zsinagóga), a Kéttemplom közi üzletsort (volt nyomdaüzem), a Naiv Művészek Múzeumát (volt Bánó ház), régi épület és új kiegészítés együttesében a Kecskeméti Kerámia Stúdiót, a rajzfilm stúdiót. Kecskeméten új épületek: a Szórakaténusz Játékház, Zeneiskola, Bugacon a Pásztormúzeum, Kunadacson és Cegléden a római katolikus templomok, Nagykőrösön a Konzervgyárban üzemi konyha, Pusztavacson Jeltorony, Kecskeméten szobrász-műtermes lakóház. Kecskeméten (és más színházakban) térkísérletek – színpadi játéktér tervek.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy elsiessük. Ráadásul az életben minden esetleges: az, hogy a jó munkádért jutalmat kapsz, vagy elevenen megnyúznak, csakis a véletlen műve.
Elég csatában vettem már részt az életben ahhoz, hogy tisztában legyek azzal is, a hősiesség nem más, mint egy másik kifejezés a véletlen szerencsére. Háborúk mindig lesznek, amíg építészek élnek a Földön!
A kérdés csak az, mindig lesznek-e hősök is?

Lényegesnek tartom, hogy az irányok párhuzamosak.
Kerényi, Makovecz és én 1956 után kezdtük pályánkat,
amikor kinyílt a kapu a világ felé, nagyobb lett a tér.
Lehetett magyar építészetet csinálni – persze hosszú volt az út máig –
és mi kezdtük el, de ha mi meg nem születünk,
akkor jött volna helyettünk más…

Szrogh György

(A Magyar Művészeti Akadémia Üzenet címen megjelent különkiadványának készült 2014-ben.)