Fischer-villa, Budapest

Szöveg: Szegő György

Az Építészeti Múzeum megnyitotta első kiállítását a gyönyörűen felújított Walter Rózsi-villában. A Színtér és lakótér / Modern lakóházak Magyarországon 1928–1945címen szerkesztett tárlat leporellói és a Ferkai András által írt album együtt szolgálják a végre otthonára találó magyar Magyar Építészeti Múzeumot.

Ferkai András Egy modern épület megújulása / Fischer-villa, Budapest c. munkája a Fischer József által 1936-ban Walter Rózsi színésznő és férje számára tervezett, impozáns modernista magánvillához hasonlóan – a maga műfajában – ugyancsak elegáns kiadvány. Egyszerre város-, építészet- és társadalomtörténeti tezaurusz, magyar és angol nyelven, bőséges és tárgyszerű képillusztrációkkal: egykori terekkel és a tulajdonosok kultúrtörténeti fotóival, valamint a tér és forma folyóirat nívóján készített építészeti fotográfiákkal.
Első fejezete a telek és a villa építéstörténetével foglalkozik. Súlypontjában a történelmi viharok közepette szerencsésen épségben megmaradt ház sorsa áll. „Mind az építész, mind az operaénekesnő pályája és életműve újraértékelésre vár, vagyis a rekonstrukció áttételesen az ő rehabilitálásukat is szolgálhatja, elősegítve utólagos kárpótlásukat – írja Ferkai. A második fejezetben el is kezdi ezt a morális igazságtételt. Felvillantja Walter Rózsi és férje, dr. Radó Géza karrierjét. Az ünnepelt szoprán 1942-ben az Operaház örökös tagja lett, a milánói Scalában is fellépett. A vészkorszakot túlélve „személyes ellenszenvek és intrikák miatt nem jutott többet tehetségéhez méltó szerephez” – összegzi Ferkai András.
A következő fejezetben Fischer József (1901–1995) pályafutásának főbb teljesítményeivel ismerkedhet meg a nem építészeti érdeklődésű olvasó is, és ezzel együtt a 20. század nagy szociális és – attól el nem választható – építészeti kérdésekről is átfogó képet kap. Fischert 1956-ban a szociáldemokrata párt jelölte Nagy Imre miniszteréül. Két nap után, november 4-én az építész pályája összeomlott. Nem tartóztatták le, de 1958-ban elbocsátották, csak hét év múlva követhette családját az Egyesült Államokba. Felesége halála után, 1978-ban tért haza, visszavonultan élt. Szobája falán Periklész jelmondata állt: „a szabadság titka a bátorság”. A fejezet fókuszában az építészettörténetből ismert munkái, a Hoffmann-villa (1933), a Szenes-villa (1934), a Járitz-villa (1942), az ugyanebben az évben Borbíró Virgiltől átvett tér és forma folyóirat szerkesztése, valamint az 1935-ös BNV-pályázaton Breuer Marcell-lel és Molnár Farkassal közösen nyert pavilon- és a vásár beépítési terve áll. A rendszerváltás után Fischer Budapest díszpolgára lett; pályájának recepciója még vázlatában is tanulságos és fájdalmas olvasmány. Érezni, hogy Ferkai itt nem csupán történész, hanem Fischer életművének és személyének tisztelője.
A villát és megújulását feldolgozó fejezet bemutatja a tervezési koncepciót. A megrendelő igényeit és az azzal szemben álló objektív körülményeket a ház angol publikációjának segítségével is felvillantja az elemzés. Külön alegység a villa belső térrendszerét egykorú fotókkal illusztráló és a homlokzatokat értékelő rész. Hasonlóan alapos kutatásokon nyugszik a szerkezetet tárgyaló egység. Pécsi Eszter – az ország első női statikus tervezője –, Fischer felesége, illetve a kivitelezők és az általuk képviselt – gyakran takarékossági szempontoknak is alárendelt – igényes szerkezeti megoldások is gondosan leltárba vétetnek. A villa összképét a kert bemutatása teszi teljessé.
Végül a Magyar Építészeti Múzeumnak az MMA beruházásában megvalósult, reprezentatív rekonstrukcióját más építészettörténeti helyreállításokkal veti össze Ferkai András. A brnói Tugendhat-villával, a Hyeres-i Noailles-villával, vagy a rotterdami Sonnenveld-házzal való összevetés alapján is a Fischer-féle villa megújulása és a hozzá mellékelt kötet elismerést érdemel.