Megdöbbenéssel hallottuk a hírt: Térey János író, költő, lapunk rendszeres szerzője 48 éves korában hirtelen elhunyt. Egyike volt azoknak, akiknek hivatalból semmilyen köze nincs az építészethez, mégis, nem csupán értik a terek, formák, anyagok nyelvét, hanem le is tudják fordítani az irodalom nyelvére.
Térey személyes ismerősként kezelte a házakat, utcákat, átérezte sorsformáló erejüket. Igazi polihisztor volt, örömmel beleásta magát szülővárosa, Debrecen egykori jeles építészeinek életművébe – a méltatlanul feledésbe merült Sajó István modern építészete többek között neki köszönheti az újrafelfedezést: a 2016-ban a MODEM-ben, majd 2017-ben a Műcsarnokban is bemutatott Art deco a pusztán című Sajó-életműkiállítás mögött Szoboszlai Lilla művészettörténész és Térey János kurátori munkája állt. De folyóiratunknak ragyogó elemzést írt Jost Ferenc építészetéről (Olasz tégla Debrecenben, MÉ 2016/6), és örömmel vett részt 2018-ban az Utóirat melléklet 100. számát ünneplő eseményekben, a folyóirat által meghirdetett Utóirat 100 esszépályázat háromtagú zsűrijében. Azzal az érzékenységgel, amivel regényeiben, verseiben a terekhez viszonyult, itt is értő, és egészen egyedi hangoltságot mutatott, pontosan ráérezve az építészeti szakírás nyelvi, szellemi és fogalmi lehetőségeire. Remek partner volt, otthonosan mozgott ezen a területen is, figyelme és nyitottsága az apró részletekre is kiterjedt, ugyanakkor átlátta az építészetelmélet nagy dilemmáit is.
Az ő soraival búcsúzunk tőle, melyeket alig egy éve, lapunk 2018/4. számában az építészeti kultúráról szóló körkérdésre válaszolt: „…Majdnem mindannyian épületben lakunk és dolgozunk. Hogy mi a barbár pallérmunka és mi a művészet, hogy mi van építészeten innen és túl, ízlés kérdése is, de tény, hogy a környezet, amelyben élünk, mélyen meghatározza életminőségünket és közérzetünket, tehát kultúránkat  is.”

a szerkesztőség