Gondolatok a kortárs építészeti etikáról

Szöveg: Antonello Stella

Gondoskodás, törődés – úgy vélem, ez a kortársiasság legfontosabb hangsúlya, és írásom tulajdonképpeni témája is. Mi, építészek nem térhetünk ki a feladat elől, hogy gondját viseljük a világnak, amelyben élünk. Tudnunk kell értelmezni ezt a kihívást azáltal, hogy visszatérünk egy olyan építészethez, amely összhangban áll vele.
Ebből következően az építészet, vagyis mindaz, ami ténykedésünk eredményeként létrejön, törvényszerűen hozzájárul (hiszen muszáj hozzájárulnia) a közjó formálásához. Már Vitruvius is hangsúlyozta ezt az etikai szükségszerűséget az építészet történetének szentelt értekezése első lapjain: „A filozófia (…) emeli magasztossá és nagyszerűvé az építészt, és garantálja, hogy ne váljon arrogánssá, hanem rugalmas, pártatlan, és ami még ennél is fontosabb, lojális legyen anélkül, hogy mohóvá válna (lojalitás és erkölcsi integritás hiányában valójában semmilyen mű nem jöhet létre). Ennek az a fő buktatója, hogy mai világunk aláássa és megrendíti hivatásunk törvényszerűen velejáró koncepcióját, a víziót, ami sajnos nagyon is jellemző a kortárs építészetre. Eszerint az építészeti projekt egyéni cselekvés, és ebből következően szubjektív és maximálisan önmagára utaló.
Mielőtt kifejteném gondolataimat ezzel a rendkívül aktuális kérdéssel kapcsolatban, szeretnék röviden felidézni két építészt, akiket architektúrájuk formai ismérvei miatt látszólag nagy távolság választ el egymástól, de az összes többi mesternél többet tudtak arról, hogyan értelmezzék saját korukat, a modernitást és persze a posztmodernitást is megelőzve, és olyan építészetet teremtve, amely összhangban áll a korszellemmel. Ha munkáik formai ismérvei lényegesen különböztek is egymástól, kettejük építészetének lényege mégis egyezést mutat, mégpedig az értelem, nem pedig a forma értelmezése révén, ami végső soron átemeli az építészetet az értelem (jelentés) dimenziójába ahelyett, hogy az megmaradna a tiszta láthatóság szintjén.