A Ráday utca, mint „kult²ucca”

Ron Herron: Sétáló város, 1964

A sétálóutca még nem „sétáló utca”. Az előbbi közismert példája a pesti Váci utca, az utóbbi tudtommal még nem igazán valósult meg, viszont tervek és elméletek formájában valamikor az 1960-as évek elején már körvonalazódott egyrészt a szituácionisták, másrészt az Archigram környékén. Talán Constant Nieuwenhuys Új Babilonja és Ron Herron Sétáló Városa lehetne most a két kristályosodási centrum, amelyek jelképesen és allegorikusan is tükrözik a „németalföldi” szituácionisták és az „angol” modernisták némiképp eltérő, mégis egyként forradalmi elképzeléseit. A dadaista és a futurista gyökerek különbségei ellenére mindkét csoport a falanx-szerű, statikus modernizmus kritikájaként a mozgás étoszára épített. A nézeteltérés közöttük „csak” annyi, hogy a szituácionisták elkötelezett, antikapitalista ideológiát vallottak magukénak, míg az Archigram építészei látszólag hittek a technológiai fejlődés és a liberális fogyasztói társadalom utópiáiban. A Sétáló Város így a kibernetika és a robotika forradalmának idején magát az architektúrát mozgatta meg, a szó szoros értelmében, hatalmas teleszkópos lábakkal, az angol humort sem mellőzve.[1] Az Új Babilon viszont a városi tér azon kreatív felhasználása felé terelte az egyre inkább passzivitásba süppedő fogyasztókat, amely a kultúratudományban később Michel de Certeau nevével forrt össze.[2] A francia történész (egyben pszichoanalitikus és teológus!) ugyanis a rendelkezésre álló terek és termékek egyéni, kreatív felhasználásában vélte felfedezni a késő-kapitalista polgár egyetlen releváns szabadsági fokát.[3] A „sétáló utca” tehát egy olyasfajta interaktív spektákulum lehetne a városi térben, amely a nyilvánvaló üzleti érdekeket egy tágabb és izgalmasabb (persze zömében virtuális) kontextusba helyezné, és a fogyasztás ordító szempontjain túl megkísérelné érvényesíteni a kulturális identitás megélésének egyéb lehetőségeit is.[4] Vagyis a turistákat kóborlásra ingerelné, a helyieket pedig arra, hogy intenzívebben kihasználják a város kínálta szabadidős tevékenységeket.

Constant Nieuwenhuys: Új Babilon, 1959-74

A szituácionisták felől nézve a „kult²ucca” kettese egyrészt azt jelöli, hogy a Ráday utca már ma is kultucca, de talán nem teljesen úgy, ahogy a pályázat kiírói azt legmerészebb álmaikban elképzelték, másrészt arra is utalhat, hogy nem szimplán az eddigi fejlesztések második ütemére lenne szükség.[5] Igaz ugyan, hogy a Ráday utcában különféle galériák (pl. Apropodium, Ráday Képesház, 2B, Videospace) formájában ma is jelen van a kultúra, de az jellegében és tömegében inkább fogyasztói kultúra, vagyis az utca összképét és hangulatát inkább az éttermek és a kávézók határozzák meg, nem pedig a Videospace vagy éppen a Károli Gáspár Református Egyetem. Így valahol érthető és örvendetes is lenne, ha megszületne a 2.0-s verzió, amely új szintre emelné magát az utcát, és talán a kultúra fogalmát is.

Ez az új szint persze jószerivel csupán virtuális lehet, hiszen az utca alapvető homlokzati képének áttervezéséről, vagy éppen a bérlemények arculatának átszabásáról nem nagyon lehet szó, viszont az információs szupersztráda, és az egyre vizuálisabb elektronikus kultúra kiváló lehetőség arra, hogy elfeledett kulturális irányokba vezessük a városlakókat. De az igazi persze az lenne, ha ez a bizonyos „arculat-felvarrás” (egyfajta facelift tehát) a design és az építészet szűk határmezsgyéjén, az utcai „kiegészítők” tárgyi világában mégiscsak megvalósulna. Vagyis az lenne üdvös, ha végre lehetne hajtani egyfajta plasztikai forradalmat a kultucca mai jellegtelen, zöldes-semmilyen, historizáló-kovácsoltvas vizuális kultúrájában, ami interaktív építészetként szinte kézen fogná az embereket, és kivezetné őket abból az egyre funkcionálisabbá (és a kirakatok tekintetében egyre tolakodóbban giccsessé váló) városi térből, amellyel kapcsolatban egy francia antropológus, Marc Augé vezette be a non-lieu, azaz a nem-hely fogalmát. Ezek locus classicusai természetesen nem a belvárosi sétálóutcák, hanem a szellemtelen külvárosi bevásárlóközpontok, amelyek átmeneti, tranzit tereknek készültek: vagyis modern funkcionalizmus jellemzi őket, személyes történetek és átélhető történelem nélkül.[6] A mi környékünkön azonban Párizstól eltérően ez nem pusztán egy perifériális jelenség buta teszkókkal és semmilyen lakóparkokkal, hiszen Budapestet meglehetősen brutálisan kezdik uralni a belterületeken díszelgő, hidegen unalmas, modernista plázák és irodaépületek (a Kálvin-téren is van egy, ugye), így talán nem ártalmas felhívni arra a figyelmet, hogy a szituácionisták által oly hőn utált városi spektákulum lehetne akár egy fokkal lelkesebb és szellemesebb is.

A „kult²ucca”-pályázaton a lélek és a szellem már le is aratta első győzelmeit, a zsűri ugyanis olyan pályaműveket részesített első díjban, amelyek a Ráday utca és tágabban a Belső-Ferencváros (még tágabban Magyarország) történetiségére és építészeti múltjára fókuszáltak, miközben arra is hangsúlyt helyeztek, hogy a kerület élhetőbbé, átjárhatóbbá és zöldebbé váljon.[7] Angyal Andrea első díjas terve például a történeti séták (szecesszió, eklektika, modernizmus, barokk – bár csak egy ilyen épület van az egész környéken) kijelölésén és népszerűsítésén túl a belső udvarok passzázs-szerű megnyitásával és parkosításával vinne dinamikát és hangulatot a negyed életébe. A másik első díjas, Frischmann Judit pedig kifejezetten a magyar történelem és kultúra, a hazai irodalom és kreativitás két jeles alakjára, Rubik Ernőre és Ráday Gedeonra építette pályázatát. A nemzeti identitásra és kultúrára történő reflexión túl a zsűri azért is elismerésben részesítette a tervezetet, mivel számos jó ötletet dolgozott ki a street branding és a design tekintetében, méghozzá a Rubik-kocka egységes arculattá formálásán keresztül. A pályázó ugyanis stílusos utcai kiegészítőket, szemeteseket, padokat, virágládákat, információs paneleket és kocka-elemekre bomló napfénytető-architektúrát is tervezett az utcába. Ez persze annak is köszönhető, hogy a pályázati kiírás, illetve az ahhoz mellékelt, és azt megalapozó fejlesztési koncepció (Szegő György és Orbán György munkája) már maga is igen komolyan meghatározta a tervezés és a fejlesztés irányát.[8] A fejlesztési koncepció elsődleges célja, mondjuk úgy, urbanisztikai jellegű, és leginkább a „lassú város” fogalmával fémjelezhető. A cél egyrészt a forgalom csillapítása, és a sétálóutcák sétáló övezetekké bővítése, másrészt pedig a város jelentős építészeti és kulturális elemeinek hálózatos összekapcsolása, egyfajta „gyalogos-szövet” kialakítása. A másik meghatározó összetevő ennek a hálózatnak a vizuális megjelenítése, amely nem egy szimpla arculattervezés (street branding), hanem egy képzőművészeti igényű térplasztikai (utcabútor és infoplasztika) szövedék létrehozása, amelyhez Szegőék a kiindulópontot is megadták Hans Hollein 1972-es müncheni Olimpiai Falujával.

Ezen túl, és igen helyesen, Szegő és Orbán arra is rámutat, hogy a „kult” nem csak a kultúra szlenges rövidítése lehet, hanem a kultikus jelentésárnyalatai is megjelenhetnek benne. Persze nálunk már az is nagy szó lenne, ha a Ráday utca arculatában és összekötő szerepében, mondhatni „sétáltató” funkciójában valamiképpen megjelenne a környék két legmarkánsabb kulturális központja, a Lechner Ödön tervei alapján készült, „szecessziós” Iparművészeti Múzeum és a Kas Oosterhuis látványtervei alapján épülő, hipermodern, organikus CET, amelyek térben és időben is elég jól kijelölik a terület határait. A kultikus tényezők viszont ennél jóval összetettebbek a Kálvin téri református templommal, a Károli Gáspár Református Egyetemmel és a hozzákapcsolódó Biblia Múzeummal, Ybl Miklós neogótikus, Bakáts téri katolikus templomával (Assisi Szent Ferencnek szentelve), továbbá a Páva utcai zsinagógával és Holokauszt Emlékközponttal (a zsinagóga Baumhorn Lipót tervei alapján készült az 1920-as években, az emlékközpont pedig Mányi István koncepciója alapján a 2000-es években). Ez a bizonyos kulturális sokszínűség azonban nem igazán tudta áthatni a terveket. A kultikus, vallásos szféra ugyanis legföljebb az infotainment részeként, többnyire egy bizonyos színként jelent meg a lehetséges szabadidős útvonalak spektrumában, amely ekként sajnos elveszett a szórakozás, az éttermek és a kávézók amúgy is zajos világában. Ehhez az is hozzájárult, hogy az egyes tervekben arctalan (vesd össze a korábban említett „nem-hely” ideológia-kritikájával), ufó-szerű infoplasztikák, vagy éppen gömbös-atomos arculattervek jelentek meg anélkül, hogy teszem azt, utaltak volna a magfizika magyar nagyjaira, jelesül Szilárd Leóra vagy Wigner Jenőre. Az effajta arculattervek közül emelkedett ki a Rubik-kockás design, amely viszont formavilágában tűnik egyrészt egy kissé túl modernistának, másrészt pedig egy kissé túl retrónak. A kerület historizáló összképéhez valahogy jobban illene az „inda” fantázianévvel ellátott tér-architektúra, amely kiválóan és markánsan fűzné össze nem csak a különféle funkciókat nyújtó városi tereket, de az Iparművészeti Múzeum századfordulós historizmusát és a CET hi-tech látványvilágát is, ráadásul úgy, hogy jellegében és stílusában sokkal jobban illeszkedne a Ráday utcát belakó fiatalok technofil ízlésvilágához.[9] A hi-tech látványvilág kialakítása amúgy – a digitális ornamentika új igényeinek és lehetőségeinek megfelelően – a pályázat kiírásában is alapvető szempont volt a „led-falak, vetítőfelületek, képernyőfrízek, lézervetők és audio spotlight centrumok” elektronikus horizontjának kijelölésével.

Az elektronikus horizont „padlóba építésén” túl a zsűri talán interaktivitása miatt díjazta azt a pályázatot, amely térburkoló-elemek kivilágításával kapcsolná össze a „Ráday-negyed” különféle látványosságait és kulturális tereit. Csernátony Fanni és Ferth Tímea ugyanis a tervezet részeként – egy kisfilm tanúsága szerint – a szituácionisták kései örököseként kicsi, sárga, öntapadós cédulák segítségével tesztelte le a városlakók interaktivitását, kreativitását és játékosságát. A kísérlet sikeréből pedig azt a következtetést vonták le, hogy a városi tér használói bizony szívesen követnék a rájuk reagáló világítás „utasításait”, mely következtetéssel kapcsolatban a célracionalitás mai világában én azért szkeptikus lennék. A hi-tech elemek alkalmazására – Szegőék előtanulmányon túl – az is bátoríthatta a pályázókat, hogy a Duna-parti CET pályázatát az ONL építésziroda terve nyerte meg, amelynek rövidítése Kas Oosterhuis mellett a magyar látványtervező, Lénárd Ilona nevét takarja. Oosterhuis pedig ma a digitális, nem-standard, parametrikus építészet[10] egyik legjelentősebb figurája. Így a Hessing Cockpithez hasonló, hullámzó, acél-üveg „bálna” fog majd besimulni a közraktárak 19. századi, neoreneszánsz épülettömbjei közé. A CET amúgy a Central European Time rövidítése és egy nagyméretű kulturális centrumot fogadna magába, miközben maga is egyfajta műalkotásként, „landmark”-típusú építményként funkcionálna. A látványtervek szerint a mi közép-európai bálnánk is valahogy úgy illeszkedne be Budapest alapvetően historizáló városképébe, ahogy egy másik megvalósult utópia, Peter Cook (az Archigram egyik alapítója) és Colin Fournier barátságos idegennek becézett „kék bálnája” teszi ezt Graz Kunsthaus-aként. A budapesti bálna egyúttal annak is egy újabb bizonyítéka lehet, hogy miként realizálódhatnak a számítógép korszakában a hatvanas évek futurista tervei: a sétáló város ugyan még mindig a sci-fi birodalmába tartozik, viszont az „intelligens”, interaktív, mozgóképes felületek már megvalósíthatók, ami ugye annak köszönhető, hogy mára alapvető részeivé váltak annak, amit Guy Debord integrált spektákulumnak nevezett, de mi hívhatjuk egészen egyszerűen szórakoztatóiparnak is.

De vajon mi a helyzet a szituácionisták álmaival, például az amatőr építész és festő Constant Nieuwenhuys Új Babilonjával? A kilencvenes évek abba az irányba mutatott, hogy a szituácionista életforma az antiglobalista aktivizmus felerősödésével bizony része lesz annak a spektákulumnak, melyet oly keményen kritizált. Az mindenesetre bizonyos, hogy a szituácionisták egyesült urbanisztikai szemlélete napjainkban reneszánszát éli, miközben alapvető politikai célkitűzéseik jótékony zárójelbe kerültek.[11] Vagyis éppen az merült feledésbe, hogy a Homo Ludens számára kialakított kaotikus, babiloni élettér egykoron nem is annyira technikai, mint inkább politikai és társadalmi utópiaként funkcionált. Új Babilon modernista alapszövete ma már egyáltalán nem tűnik forradalminak, sőt formavilágát mára rendesen túlterhelték a megvalósult nem-helyek embertelen architektúrái; a Homo Ludens viszont – a maga korlátolt és irányított formájában – meghatározó helyre került a kapitalista spektákulum imázs-fogyasztójaként. De a legnagyobb paradoxon mégis csak az, hogy éppen ez a totális, integrált spektákulum teremthet teret a szabadság és a kreativitás számára. A pszichogeográfia az ötvenes években annak forradalmi felismerését jelentette, hogy a megélt tér közvetlenül befolyásolja az ott élők érzelmi viselkedést, így a proletárforradalom nyitja nem más, mint az urbanisztika. Vagyis az elégedetlen antikapitalistáknak egyszerűen csak a tőkéseket kell meggyőzni a fogyasztói gettók átalakításának szükségszerűségéről, hiszen a graffitik és a házfoglalások nyilvánvalóan nem fognak forradalomhoz vezetni. A vicc csak annyi, hogy ezek az átalakítások lassan meg is történnek – a proletárforradalom és a szituácionisták mellőzésével. Az egyik méltán díjazott pályázó, Ganyecz Levente például a szubkulturális, kritikai vizualitás alkalmazásával (a szituácionisták azt mondták volna: kiárusításával) ért el sikereket. Tervezetében a Ráday-utca képe – létező példákat követve – a street art elemeivel frissülne fel játékosan és szórakoztatóan, Ganyecz ugyanis az üres felületekre (tűzfalakra, csupasz lábazatokra) javasolt különféle graffitiket (többek között trükkös, koszból készülő, reverse graffitit) és ún. 8-bites mozaikokat; a járdákra meg 3D-s hatású, festett anamorfikus képeket vázolt fel látványos és társadalmilag releváns tartalmakkal. Ezek alapján is úgy tűnik, hogy a késő-kapitalizmus egyre több teret kényszerül adni a szellem felszabadításának, hiszen nem titok: a boldog és aktív fogyasztó a jó fogyasztó. Most már csak arról kellene meggyőzni a tőkéseket, hogy a vizuális élvezetek habzsolásán túl a kulturális identitás építése is hozzájárulhat a Homo Ludens boldogságához.

Hornyik Sándor

Jegyzetek:

[2] V.ö.: Mark Wigley: Constant’s New Babylon. 010 Publishers, Rotterdam, 1998.

[3] Michel de Certeau: The Practice of Everyday Life. (1980) Trans. Steven Rendall. University of California Press, Berkeley, 1984.  A mű tartalmaz egy Walking in the City című fejezetet is. E téren De Certeau és a szituácionisták intellektuális forrása is Henri Lefebvre háza táján keresendő: Critique of Everyday Life. (1947) Trans. John Moore. Verso, London, 1991.

[4] A kószálás (flânerie á la Walter Benjamin) és a sodródás (dérive á la Guy Debord) rövid kultúrtörténetéhez lásd: Thierry Paquot: A bejárható város. (A sétálás művészete.) Ford.: Mihancsik Zsófia. Magyar Lettre Internationale, 2004/4. 66-69.

A dérive tanulságos definíciója Guy Debordtól, 1956-ból: „A különféle hangulatokon való sietős átkelés technikája. A sodródás fogalma elválaszthatatlanul összekapcsolódik a pszichogeográfia természetének felismerésével és egy játékos-konstruktív magatartás igenlésével, amely minden pontján szemben áll az utazás és a sétálás klasszikus fogalmaival.”

[5] A Ráday utca jelenéről és közelmúltjáról: Locsmándi Gábor – Körner Zsuzsa – Rab Judit: A Ráday utca fejlesztése. Egy példa értékű önkormányzati menedzsment. Magyar Építőművészet, Utóirat, 2009/5. 3-9.

[6] Marc Augé: Non-Lieux., Introduction à une anthropologie de la surmodernité. Le Seuil, Paris, 1992.

[7] A zsűri összetétele: Elnök: Dr. Gegesy Ferenc Budapest IX. kerület Ferencváros Önkormányzatának polgármestere; Társelnök: Orbán György projekt menedzser (Ráday Könyvesház); Tagok: Sersliné Kócsi Katalin kerületi főépítész; Szegő György DLA építész, látványtervező, szakíró (Magyar Építőművészet, főszerkesztő); Gönczi Ambrus muzeológus (Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény), valamint a Ráday Soho Egyesület képviseletében Elsik István ügyvezető

[8] Szegő György – Orbán György: Ráday „kult²ucca” – előzmények, tervek, lehetőségek. Előkészítő gondolatok. (2009. május) Lásd: http://magyarepitomuveszet.mm-art.hu/hu/news.php?akt&id=1412

[9] Fischer Tamás, Köninger Szilárd, Lipusz Roland, Molnár Valéria, Papp Nikolett és Soós Attila Timur közös munkája, amely számos tervhez hasonlóan arra tesz kísérletet, hogy valamilyen materiális „guide” formájában eligazítson Belső-Ferencváros különféle funkciójú helyei között.

[10] V.ö.: Botzheim Bálint: Parametrikus építészet. Magyar Építőművészet, Utóirat, 2008/1. http://magyarepitomuveszet.mm-art.hu/hu/vizkult.php?id=1169

[11] V.ö.: Simon Sadler: The Situationist City. MIT Press, Cambridge, 1998. Az egyesült urbanizmus 1958-as definíciója a Szituácionista Internacionálé folyóiratából: „Annak elmélete, hogyan lehet a művészetek és technikák együttesét felhasználni egy környezet teljes, hiánytalan megalkotásához, dinamikus kapcsolatban maradva a viselkedési tapasztalatokkal.”