Pataki Tibor Kiállítása
Eötvös 10, 2019. november 6. – december 28.

Szöveg: Szegő György

Elsőként szeretném az alkotót szabadon idézni: „a könyv története az ember történelme”. De egy másik dimenzióban is örömmel olvasom Pataki Tibor képeit. Ha akarja, ha nem, ott „írja”, hogy több könyvművét az emberi kapcsolatok motiválták.
Pataki művészete is ősi kézműves mesterségek eltűnő idejét és szépségét idézi, sőt egyszerre ember előtti és újabb kori időket. Számomra a művei kozmikus energiák és antropomorf érzelmek analógiáit modellezik. Kezdem a földtörténettel. Papír-plasztikái és ezek kétdimenziós képei miniatűr leképződései akár a földtörténeti idők roppant erőivel gyűrt sziklarétegeknek, akár a gigantikus vízmozgások keltette üledékes rétegek titkainak. De nála leheletfinom játékká csitul az idő. Emberi léptékű imaginációjának olvasatához tartozik, hogy évmilliókkal később, a római császárság idején alakult ki a mai könyv őse: két egymásba fűzött írótábla falapjai közé – úgynevezett dyptichonok közé – fűzték a pergamenlapokat. Az elnevezésben mindenesetre ott van már a képet jelentő szó is. A módszer Keletről jött, és az ősi praxison Tibetben máig sem változtattak az évezredek. Európában közben a fatáblákat előbb viasszal vonták be, arra rótták fel a „könyv” tartalmát, a címet. Később jött rá a bőr, rajta az arany- vagy ezüstlap, a selyem, a bársonybevonat, és hozzá akár az elefántcsont armírozás. A könyvek sarkait, a vékony fémfoglalatot – hogy a 16. századtól már papírlemezből való borítókat a polcot terhelő súly deformáló hatásától megvédjék – drágakő lábacskákkal is óvták. A drágakő zárványaiban persze a földtörténet „könyve” társult az ember könyveivel. Mint csepp a tengerben. A 15-16. századtól Aldus Manutius nyomán a gazdag tulajdonosok már papírba kötötték könyveiket, és ezek a török-perzsa könyvművészet hatására, velencei közvetítéssel ajándéktárgyakká nemesedtek, mint például Mátyás könyvtárának corvinái is. A könyv a luxus intellektuális szimbóluma lett.
Pataki Tibor egészen új technológiákkal ér el lírai hatást. Szarkasztikus antikvár leletek, ahogy a dedikált ajándékkönyv neve nyomán olvasójáról kiderül, soha ki sem nyitotta a neki szánt művet. Mert valaha a nyomdákban a papíríveket aszerint, ahány rétűek, összehajtogatták, ívszámaik szerint összehordták, ellenőrizték a paginát. A könyvkötészetben összekalapálták, deszkák közt sajtolták. Végül a kész könyv íveit nem mindig vágták fel – az már az olvasó ünnepi teendője, papírvágó késsel otthon, a fotelben. A felvágatlan példányok beszélnek az utolsó mozzanatról: az olvasást elspóroló kritikusok és pályatársak közönyéről.
A tárlatot Pataki öt témába rendezte. Sorskönyvek cím alatt látható, nagy felbontású giclée-nyomatai virtuális könyvplasztikák. A térhatást a beszédes nevű morph szoftverrel éri el. A fázis-áttűnések plusz síkok képzetét keltik. A második egység a Könyvtájak. Itt az összelapozás találó kifejezése tökéletesen elmondja, hogy az első és legerősebb asszociáció a kapcsolataink. Pataki telitalálat szójátéka itt: Szerethegyek.
A harmadik téma az Évgyűrűké. Pataki a fába írt történetbe implantálja saját elbeszéléseit. Technikai bravúrral a hangszer vizuális Stradivariként szólal meg, belső információk tárulnak elénk. A negyedik egység a Saját könyvtár. A könyv alapú olaj-vászon művek érdekes összevetésre adnak lehetőséget az első tér sorskönyveivel. A személyes itt is, ott is másként mutatkozik. Végül az ötödikben a Párnakönyvek vitrinjei állnak, többek között a nagymama naplólapjaival. Az egészből egy experimentális karakterű újító, ugyanakkor mélyen humanista alkotó képe rajzolódik ki.