Nemzetközi Építészkongresszus, Bécs (1908)

Szöveg: Medgyaszay István

1908. május 22-én a bécsi VIII. Nemzetközi Építész Kongresszuson, az Osztrák Mérnök és Építész Egylet előadótermében tíz ország 437 küldöttje vett részt, a kongresszus elnöke Otto Wagner volt. Az akkor 31 éves Medgyaszay István, aki alig pár éve hagyta el az egyetem padjait, az alábbi előadással szerepelt a programban. A tanulmányt 1909. évi első számában a Lyka Károly szerkesztette Művészet folyóirat magyarul is leközölte – a szerk.

Amikor az emberi művelődés egy-egy újabb fordulóhoz ért és az az új irányban erősebben fellendült: a végtelen élet lüktetése megnyilatkozott a művészetben is. Ezekből az időkből származnak az örök értékű remekművek. Emberi fejlődésünk egy-egy nagy mozzanata kövült meg azokban. Évezredek óta letűnt korok szelleme szunnyad az óriási gránit tömbök formavilágában. Álmuk titokzatos és mégis sokat sejtet, a legfontosabbat: az emberiség akkori fejlettségének fokát, az emberiségnek a végtelenségben való folyton változó viszonyát, szóval: az akkori világnézetet. Ez a mindenkori művészetek forrása, alakító ereje. Forrása az építőművészetnek is, sőt megnyilatkozása ebben a legközvetlenebb, mert magában foglalja a feladatot és a szükségletet is. Kutassunk tovább azok után a lelki erők után, melyek az építőművészetet alkotják és fejlődésében irányítják. Ezek a megismerés, mely a művekben fellépő fizikai erőket felfedezi, továbbá az a művészi képesség, amely ezeknek az erőknek a szerepét szép formában kifejezi, megérzékíti. Világnézet, megismerés és művészi kifejező képesség az emberi lélekből induló művészetet alakító erők. Az éghajlat és földrajzi helyzet alakító befolyása földünk viszonyaiból következik. Magának a műnek szempontjából az előbbeniek külső alakító erők és körülmények. A belsők: a koronként dívó anyagok belső fizikai és kémiai erői, az anyag ellenálló ereje: szilárdsági viszonyai és viharálló képessége. Így alkotja meg lelkünk és az életünk körülményei a nagy korok építőművészetét. Ez azonban csak a születés. Az építőművészet élete és értéke abban az etikai hatásban nyilvánul, amelyet korára gyakorol: A természet örök erőinek és törvényeinek méltó művészi formában való megérzékítésében önkéntelenül gyönyörködünk és felemelkedik lelkünk azok fönségéhez.