Szöveg: Keserü Katalin

Makovecz Imre építészete és képzőművészeti alkotásai – elsősorban iskolája korai időszakában –, valamint ezek monografikus feldolgozása és elemzése eddig gyakorlatilag ismeretlenek maradtak. Keserü Katalin tanulmánya vállalta fel ezek feltárását, az 1960-as és 1970-es évekre összpontosítva. Az 1960-as években, amikor a modernizmus Kelet-Európában újra erőre kapott, Makovecz úgy vélte, hogy az építészetnek ismét művészeti formává kell válnia. Ez nem kevesebbet jelentett, mint egy új építészeti koncepció ígéretét, és egyúttal a stílustörténet régóta esedékes túllépését. Az építészet tárgya a tér – annak számos alternatívájával –, amelynek legfontosabb értelmezési vektora a szimbólumok építészeti megragadása. Makovecz számára mindez új utak művészi és kísérleti keresését jelentette. Más művészeti műfajokat és ágakat képviselő művészekkel együtt elméleti-koncepcionális és fizikai (testes) kísérletek révén tárták fel a művészi alkotói folyamat lehetőségeit. Kísérleti módon elemezték az ember és otthona közötti legalapvetőbb kapcsolatokat. Ez oda vezetett, hogy Makovecz épületei élő jelleget nyertek: valójában élő építészeti alkotások, jelenlétükkel meggyőző műalkotások. A 20. század és/vagy a kortárs korszak számos jelentős szellemi és filozófiai irányzatával – például az antropozófiával és a fenomenológiával – párhuzamosan, azok szellemében vizuális élményeket és érzékeléseket nyújtanak.