Utóirat

Paul Bonatz német építész (1877-1956) életművének kimagasló alkotása a társtervezővel együtt 1911-ben elnyert pályaterv alapján felépült stuttgarti főpályaudvar. Az építkezést 1914-ben megkezdték, de az első világháború miatt a munkák félbeszakadtak és a remekmű csak 1927-ben lett kész.

A klímaváltozás és az ökologikus építés fogalma mára hazánkban is általánosan elfogadott lehetőséggé, sőt immár divattá vált. Autóban a klímaberendezés, TV-ben a lapos LCD kijelző, épületekben pedig az „öko” nélkül egy projekt már nem is aktuális, inkább idejétmúlt. De ahogy a divat pusztán múlandó, felszínes és egyéniség nélküli felfogást tükröz, úgy itt a jó hírnek is vége.

A 2012. évi Építészkongresszus1 mottója az „egyszerű építészet / egyszerűen építészet” szójáték volt. „Több-e az egyszerű építészet a minimalistánál? A mostani bizonytalan időszakban az alkotás maga is egyre értékesebb, hiszen egyre ritkább.

A Bernauer Strassét a 19. században még Berlin egyik átlagos külvárosi utcájaként ismerték. A 20. században szomorú hírnevet szerzett: Berlin kettészakított várostestének jelképe lett. Németország második világháborús veresége után a győztes hatalmak a 20-as években kialakult nagy berlini kerületek határvonalai alapján osztották fel a fővárost…

Milyen szintjei és formái lehetnek a participációnak? Hogyan járulhat hozzá az identitásképzéshez, és milyen pedagógiai lehetőségek rejlenek benne? A következőkben berlini példákon keresztül a használók bevonásának lehetséges módjait és formáit tekintem át…

Ha Berlinre tekintünk, egy nyüzsgő nagyváros képe tárul elénk, melyet mára sokkal inkább az élettel teli városi terek és azok egyedi használata határoz meg, mint a kiemelkedő városépítészeti karakter vagy az építészeti teljesítmények.

A hat betűből álló szó – mely Németország fővárosát jelöli, s egy kulturális sikertörténet modelljét – különféle asszociációkat hív elő, melyeknek meghatározó eleme a történelmi múlt rétegeiként a képzetekre rakódott kép szétszakítottságról, meghurcolásról, tettekről és tettesekről, emlékezetről s megújulásról.

A holland nagykövetség majd egy évszázadon át bérleményekben, illetve vásárolt, de kevéssé személyre szabott épületekben székelt Berlinben. A követség első bérleményéből, a Vosstrasse 16-ból 1920-ban költözött át az erre a célra megvett Rauchstrasse 10-be, melyet a második világháborúban részben bombatalálat ért.

Aldo Rossi (1931–1997) tevékenységét a zürichi ETH-n az 1970-es évek elején és közepén mai szóval „win-win- szituációnak” neveznénk: Rossi új építészeti terepet talált magának, s egyben kitöltötte azt a szellemi vákuumot, melyet a hallgatók érzékeltek. A német-svájci építészet fejlődésére gyakorolt hatását az idő előrehaladtával eltérő módon ítélték meg.

A finn táj egyedisége olyan mélyen íródik a szemlélő emlékeibe, hogy a vissza nem térő visszaidézése alkotófolyamattá válik. A fény ereje, tisztasága feledhetetlen és átható. Az építész nem tudja megkerülni a természetet, a szépség titkos forrásait a kövekben, az erdőben és az egyensúlyra törekvő ompozíciókban.

Az építészettel kapcsolatos kódjainkat öntudatlanul is a statikai érzékünkhöz viszonyítjuk. Ha megállhat valami, akkor hihető, ha nem, akkor hihetetlen. Ismerik bizonyára azt az Escher (Maurits Cornelius Escher holland grafikus, 1898–1972) grafikát, amely olyan udvart ábrázol, ahol mindenfelé lépcsők mennek és a lépcsőkön minden irányban emberek…

„Egyszer majd beszélni kell az újabb magyar regény helyszíneiről. Azokról a városokról, vidékekről, tartományokról, utcákról, ahol a történet lejátszódik. Korábban (mihez képest korábban?) az olvasó könnyen ismerhette fel a városok és falvak regénybeli álnevei mögött a valóságos neveket, viszonylag pontosan azonosíthatta a regény helyszíneit jól vagy kevésbé jól ismert földrajzi (valóságos) térségekkel.”